Küçük çirak

Megint egy Törökországbeli szerintem klassz dologgal szeretnélek benneteket megismertetni.

Nagyon korán feltűnt, hogy az országban ebben milyen sok gyerek sertepertél azokban az éttermekben ahol megfordultam. Kezdetben azt hittem, de klassz a család fiataljai besegítenek a családi vállalkozásban. De aztán az egyik kedvenc helyemen is felbukkant egy olyan 10 éves fiúcska, holott tudtam, hogy a tulajdonosnak nincs gyereke. Ezen elgondolkodtam és mikor legközelebb is a ő szolgálta fel nekem a mercimek çorbámat, hát rákérdeztem a dologra. Ali bey odahívta  asztalomhoz a mosolygós tinit és bemutatta nekem - ő Hüseyin, a mi küçük çiragimiz, vagyis a tanoncunk, inasunk - mondta. Hüşeyn arca pedig egyszerre mutatott büszkeséget és szégyenlőséget. Annyira cuki volt! 😉 Aztán elkezdtem őt figyelni munka közben! Tisztelettel beszélt a tulajjal, meg a többi pincérrel, a vendégekkel meg kedvesen, mosolygósan. Látszott rajta, hogy élvezi a dolgot. A másik ami feltűnt, hogy a felnőttek sem lenézve, hanem igazi kollegalitással bántak vele. Ez a fiú mire szakmát kell választania, megtanulja, hogy kell közlekednie a munka világában. A középiskoláig bele is tanulhat több féle mesterségbe. A szakmunkásképzőben pedig már elő is léphet, nem lesz már kisinas, hanem gyakornok. 

A fodrásztól kezdve a piacig, a teázókban, éttermekben, a cipésznél, a szabónál, a pékségben mindenhol vannak ilyen szakmát elleső gyerekek.

Az én hajamat is ketten szárítják be, az egyik oldalon a fodrászom, a másikon pedig a gyakornok! Előttetek van ez a jelenet? Érdemes elképzelni. 😉

Szóval nektek mi a véleményetek erről? Mert hát, ha úgy vesszük ez bizony gyerek munka! Nekem mégis szimpatikusabbak olyan kiskamaszok, akik megízlelték már a munkát, tapasztalatokkal lettek gazdagabbak a felnőtt léttel kapcsolatban, mint mondjuk azok a kulcsos gyerekek, akik bandákba tömörülve semmit tevéssel ütik el a nyarat, vagy otthon ülve kütyűznek.

Érdekes, hogy sehol nem találtam gyerek fotót, csak olyat ahol már kamaszok az inasok. Most vagy elhiszitek nekem a leírtakat, vagy nem! 😉 

Kolay gelsin!

A címben szereplō török kifejezés számomra az egyik olyan "törökösdi" amit szívesen magyarosítanék!

Inkább az értelme, a hozzátársított érzés a fontos, mint a szószerinti fordítása.

Minden olyan helyre belépve, illetve távozva onnan használják, ahol valamiféle tevékenységet folytatnak. Dolgoznak, tanulnak, ügyetintéznek stb.

A jelentése: könnyen menjen, legyen könnyen elvégezve. 

Ha belépsz egy boltba, vagy hivatalos helyre ezzel indítasz. Mindig!! Ha hozzáteszel egy "abla"-t, vagy egy "abi"-t még barátsogasabbnak tűnsz. Ezekről a megnevezésekről egy másik posztomban bővebben is írok majd, mert megérdemlik. 😉

Szóval belépsz és "Kolay gelsin"-nel kívánsz kellemes és sikeres tevékenykedést. 

Természetesen ilyen indítással megalapozod a máris kicsit magasabb rezgésszintről induló diszkurzust. Ha mosolyogsz is hozzá, még inkább stimulálod az összhangot. Talán ennek is köszönhető, hogy a törökök arról is híresek, hogy nincs megoldhatatlan feladat a számukra (addig-addig ügyeskednek, amíg valahogy sikerrel nem járnak). Hiszen úgy gondolom te is szívesebben ötletelsz megoldásokon, ha barátságosan, mosolyogva kérik azt tőled. 

Szóval "Kolay gelsin ablam, abim!" 🤗

Rejtélyes ősz

Nálam már csak úgy van az, hogy valamiért az átlagosnál többször hoz az élet komoly változásokat. Élethelyzetek és helyek változnak leginkább akkor amikor már megszoknám őket. Van mikor kedves állatokkal vagyok körülvéve és van, hogy legkevésbé sem kedves emberekkel. Néha repülök, máskor meg menekülök a számomra kijelölt következő életállomásomra. 

Ezen a nyáron a kilencedik török nyaramat töltöttem, ebből az utolsó kettőt egyedül. 

Az első egyedül töltött évemről ezt írtam a naplómba:

Egyedül vagyok! Teljesen magamban. Nem tudom, hogy szívesen megosztanám-e bárkivel is ezt az önmagammal bekuckózott magányt. Hiszen jó így! Nem bánt senki, nem kell alkalmazkodnom senkihez. Nincs ítélkezés, nincsenek játszmák. Nyugalom van. Azt teszek amit akarok és nem baj, ha éppen semmihez sincs kedvem. Nem kell mosolyogva magamat másnak mutatnom, hogy elfogadjanak. Tisztában vagyok az értékeimmel és nincs szükségem arra, hogy ezeket másoktól halljam. Sohasem adtam sokat mások véleményére, már csak azért sem, mert homlokegyenest mást lát bennem az egyik ember, mint a másik. Én ugyanaz vagyok akkor is amikor csak a rosszat gondolnak rólam és akkor is, mikor piedesztálra állítanak. Nekem az sem baj, hogy vannak hiányosságaim. Legalább nem unatkozom itt az egyedüllétben. Van mit egy kicsit napról-napra jobbá tennem. Jól elvagyok magammal. Ez persze nem jelent teljes elszigetelődést. Ha valaki keresi a társaságomat és úgy ítélem meg, hogy jó lenne egy kicsit  kiszakadnom magamból, szívesen csatlakozom hozzá egy időre. A búcsúnál ugyan hálás vagyok az együtt átélt élményekért, de azért örülök, hogy visszahúzodhatok ismét a csigaházamba. İtt érzem magam biztonságban. Gondolom, ha ez az írás egy pszichológus kezébe akadna, máris megkapnám az antiszociális címkét és valószínű igaza is lenne. Hisz kívülről csak a nemcsatlakozás látszik. İgen tudom, elfogadott tény, hogy az ember társas lény és ez az offline életstílus nem illeszkedik hozzá. Mégsem érzem azt, hogy boldogtalanabb lennék így, mint a férjemmel töltött utolsó években.

Aztán eljött az amikor végre lelkileg is a hátam mögött tudtam a bántalmazó kapcsolatomat. Hosszú volt az út, de végigjártam és nem tudom hányadik kilométerkőnél végre ott voltam megint "én". 

Ez az ősz hozhat megint újabb változást és én megint csak azt érzem, hogy hiszen csak most kezdtem igazán beleszokni a szingli török életbe.

Azt mondják leszületésünk előtt meghatározzuk, hogy nagyjából miket szeretnénk megtapasztalni a földön. Ha ez valóban így van akkor én az előző életemben nagyon unatkozhattam és elhatároztam, hogy ebben majd habzsolni fogom a megéléseket! 😉

Szingliként Törökországban

Vagyis nem is szingliként, mert tulajdonképpen még "férjnél" vagyok, de igazából mégsem vagyok nála.

Egyedül élek, elhagytam a férjemet. Ha nem teszem meg, lehet hogy valamelyikünk megölte volna a másikat. Tudom ez elég bizarrul hangzik, de sajnos igaz. A nárcizmus eluralkodott az életünkön, engem szinte teljesen körbeszőve. Hihetetlenül abszurd világba kényszeríti az embert, ha a párja nárcisztikus. Olyannyira, hogy mikor végre kiszabul a hálóból nagyon sokáig úgy érzi még mindig fogoly. Egy év telt el azóta, hogy a bőröndömmel felszálltam a buszra, mely egy teljesen új, kiszámíthatatlan élet felé vitt, ahol csak magamra számíthatok majd.

Egy év teljes magányban, család, barátok és társ nélkül. Sokszor hetek múlnak el anélkül, hogy valakivel beszélnék, városi remete vált belőlem. 

Ez alatt az egy év alatt persze azért történtek velem jó és rossz dolgok, de leírhatatlanul másabb fajta megélése ez az életnek, mint az előző hét évem hullámvasútazása.

Tisztább, egyszerűbb, lassúbb, néha szomorúbb, de néha boldogabb.

Akartam az egyedüllétet, akartam, hogy ne legyen mellettem senki. Vágytam a magányra, arra, hogy magamban lehessek, senki ne hasson rám és én se hassak senkire. Most jó ez így nekem, bár néha elgondolkozom, hogy már mindig így lesz-e és vajon jó-e, ha így lesz? 

Kellett ez az év, szükségem volt a lelkem gyógyulására, az elmém tisztulására. Nincs is ehhez jobb terep, mint egy idegen ország idegen városa. 

Szeretem új lakhelyemet, lassanként felfedezem és egészen jól elnavigálom benne az életemet. Vannak dolgok amik hiányoznak, az hogy télen is sétálhassak, ez itt lehetetlen, mert jóval hidegebbek vannak és a hidegallergiám ezt nem tolerálja. Hiányzik nagyon a tenger! A vízparti nyári reggelek, a nagy uszások, a vízben létezés. Ugyanakkor minden amire szükségem lehet, itt van a közelemben és mindenért elég csak egy- két utcányit gyalogolnom. İmádom, hogy naponta más parkban pihenhetek meg, ha elfáradok sétáim alkalmával. Szép virágos, zöld város ez, praktikus és nyugodt benne az élet. Azért esténként, még sötétedés előtt hazatérek, mert bizony elég multikultutális a város népe. Szíriaiaktól kezdve, az arabokon át, négerek és mindenfajta más népnek a fiai és lányai is a szomszédaim. A terror és a bűnözés is jelen van, így vannak előnyei is a remetelétnek. Ezért aztán például nem járok színházba és koncertekre, pedig most a hónap végén is lesz egy kellemesnek ígérkező előadás. Napközben viszont hála annak a magasságosnak eddig még semmi atrocitásnak nem voltam kitéve, sőt igazán sok tisztelettel és segítőkészséggel találkozom nap, mint nap. Lerí rólam, hogy idegen vagyok, így nagyon sokszor megkapom a kérdést, hogy honnan jöttem. Aztán a válasz hallatán csodálkozva  jön a következő kérdés: miért pont erre a városra esett a választásom. 

Összegezve ez az év elhozta számomra azt, hogy vissza tudjak térni magamhoz, mit mondjak elég messziről kellett indulnom. Nem tudom mit hoz a jövő, de vissza kapott harcos, erős énemmel talán könnyebben elbánok majd vele.