Hétfőtől megint

Időről időre kapom tőletek a kérdést hova tüntem, mi történik velem? Hát tudjátok panaszkodni is, panaszkodást hallgatni is unalmas egy időután, ezért aztán hallgattam. De azt is tudom, többeteket őszintén érdekel, hogy merre visz az utam, ezért aztán így az év vége felé küldök nektek egy kis helyzetjelentést. A sors óriáskerekén újra és újra felfelé, lefelé, jobbra-balra himbálodzok egyre erősebben kapaszkodva. Ez az év engem különösen megdobált és még nincs vége. Szerelemből menekülés szerű elválásba, egyik országból a másikba, harmadikba, negyedikbe, majd vissza. A legmélyebb pénztelenség kilátástalanságából kicsit nyugodtabb körülmények közé, majd vissza. Sok leckét kapott ebben az esztendőben a lelkem is. Ajaj, de még mennyit! Volt részem elutasításban, megalázásban, kiközösítésben. Valahogy úgy érzem, mintha az élet a 2019 évet arra szánta volna, hogy koncentráltan dobjon rám minden megpróbáltatást, amit addig csak csöpögtetett. Ezzel az év végére elérte, hogy visszakapjam azt az utoljára gyerekkoromban érzett és kemény munkával lelkemből kitörölt érzést, hogy kevés vagyok. Kevés vagyok egy normális munkához, egy harmonikus kapcsolathoz. És hogy hozott ez az év jó dolgokat is? Igen, hozott! Barátságok megerősödését, két eddig ismeretlen országba kóstolhattam bele új nyelvi környezetben. Láttam szép tájakat és másfajta életstílust. 

A spiritualitás az elmúlt évtizedekben mindig is jelen volt az életemben. A vonzás törvényét, a teremtés valóságát hívő emberként igyekeztem idén is a lehető legtöbb időben ezeket szem előtt tartva élni. Mit mondjak ez most sokkal nehezebb feladatnak tűnt, mint általában. Mégis így is teremtettem. Segítségével egyszer-kétszer sikerült kihúzni magam a gödör mélyéről. Persze ahogy egyre több keserűség, szomorúság, kilátástalanság került a lelkembe, annál kevesebb hely maradt a pozitív gondolatoknak. Mégis újra és újra erőt vettem magamon és mentem tovább. Biztosan van köztetek olyan aki érezte már, hogy legszívesebben hirtelen eltűnne a föld színéről. Az sem sajnálta volna, hogy azt a kevés jót is itt kellene hagyni, ami még mindig része az életetének, csak hogy megszabaduljon a kilátástalanság érzésétől.  Na, ezt én azelőtt soha sem éreztem, pedig gyerekkoromtól kezdve sokszor lett volna alapja. Most viszont egyre többször gondolom azt, hogy felesleges már itt lennem, nincs már nekem itt dolgom! Mintha csak időhúzás lenne életem minden egyes további napja. De most tényleg! Hétfőn este haza érek a hideg házamba, ahol senki sem vár, viszont lassan a fejemre dől, mert hát öreg szegénykém és az utóbbi 6 évben magányosan várta gazdáját, aki majd gondját viseli. Sajnos hiába várta és mára bizony több sebből is vérzik, ázik, pedig jobb sorsra érdemes! Tőlem is feleslegesen reméli, hogy begyógyítom sebeit, esélyem sincs rá. Szóval keddtől én meg az én öreg parasztházam együtt várjuk a csodát, más esélyt nem látva a folytatásra.
Nem hiszem, hogy gyenge lennék, de halálosan elfáradtam. Új lendületet magamban nem találok. Kívülről sem érkezik, bár érdekes módon, mintha csak időnként jól seggbe taszajtana a sors, megvillant újabb és újabb lehetőségeket, de csak azért hogy legyen mit elvennie tőlem, ha már elhiszem, hogy az enyém lehet. Nem válogatós, lehet szó munkáról, boldogságról, mindenről amit szívesen látnék az életemben. Megadja, de vagy szinte azonnal vissza is veszi, vagy olyan hibával küldi el hozzám, amivel sajnos hasznát nem veszem.
Hát valahogy így! Viszont.....

Egészséges vagyok, ami az én koromban már nagy szó! Bár kreatívásom erősen megcsappant, szappanjaim továbbra is hozzák jó formájukat. Ebben az évben elsajátítottam egy új munka és egy új nyelv alapjait is.
Tehát tulajdonképpen, ha az élet úgy gondolja még mindig lát bennem patenciált, van még esélyem egy két elpazarolt évre itt a sárbolygón. Egyelőre fogalmam sincs a folytatásról, de ezt is lassan megszokom már.
Nektek viszont megírom, ha felszakadt a köd és látom majd merre visz a következő lépés!