Egy kis személyes

Ez a bejegyzés arról fog szólni, hogyan éltem meg az első hónapokat Törökországban, milyen benyomások értek. Mert hát ugye az egy dolog, hogy ez, meg az történik velem, de mindez egy idegen országban, alig ismert, más kultúrájú emberek között zajlik.
Bevallom az első 9 hónap, amit Izmirben töltöttem sok impulzust nem adott, mert szinte sziámi ikrekként éltünk a párommal. Teljesen rá voltam hagyatkozva, csakis kizárólag vele hagytam el a lakást, minden pillanatban együtt voltunk. Még boltba sem mentem le egyedül. Nem azért, mert nem akartam (persze volt bennem egy kis félsz is, mivel nem ismertem még a nyelvet és a várost sem), hanem azért, mert a férjem nem engedett. Tudom ez most furcsának tűnhet, de én valahogy elhittem amit mondott arról, hogy sok a lelkileg elferdült, beteg gondolkodású férfi ebben az országban és ő emiatt nem akarja, hogy én önállósodjak. Mára már tudom, hogy sajnos volt némi alapja ennek az aggodalomnak, de korántsem akkora, mint akkor hittem. Megjegyzem akkoriban sok mindent elhittem még, olyat is amiről ma már tudom, hogy nem kellett volna. Nem vetek rá követ ezért, hisz ki tudja fordított helyzetben bennem nem mocorgott volna-e a kisördög, hogy úgy alakítsam a férjem személyíségét, ahogy az nekem jó.
A török családok életébe sem láttam bele, mert eléggé elkülönülten éltünk, nem jártunk vendégségbe és hozzánk sem jött senki. Kívülről teljesen olyan életnek tűnt a török élet, mint a magyar. Azért volt egy-két dolog, ami màr ott is feltűnt, például az, hogy sok volt a kiabálás, veszekedés mindenhol. Az utcán, az otthonokban. Kiabált mindenki mindenkivel. Néha vicces, de néha számomra félelmetes szócsaták is zajlottak. Nem törödött vele senki, ez itt teljesen normális. Aztán az is érdekes volt számomra, hogy a boltok késő estig, éjszakáig nyitva voltak és, hogy minden bolt előtt éppen teázott az eladó valakivel, vagy az üzletben nézte a tv-t. Igen a tv-t. Itt még a legkisebb boltban is van tv. Még a fodrásznál is és nézik is a fodrászok, érzitek ennek a súlyát? 😉Egyáltalán a MUNKA, mint olyan részben szórakozás is errefelé, legalábbis én úgy látom. Sok beszélgetés, teázgatás, ha éppen betéved egy vevő azt udvariasan kiszolgálják, de utána folytatódik a terefere. Persze gondolom azért vannak helyek ahol biztos nincs így, például a kórházakban. De az irodákban sem láttam azt a poroszos, robotszerű munkálkodást.
Aztán itt mindenki abla, vagy abi, esetleg kardes, vagyis nővér, báty, vagy testvér. Mindenhol, mindenki így szólítja egymást, ha az illetőnek tudják a keresztnevét akkor azt odabiggyesztik a megszólítás elé. Senki, sehol nem használja a vezetéknevet megszólításra, még a hivatalos helyeken sem. Ehhez hozzátársul egy elég közvetlen stílus is. Nekem ezt elég nehéz volt megszoknom. Nehezen tettem túl magam azon, hogy a férjemmel mindenhol ilyen laza, véleményem szerint néha egyáltalán nem oda illő módon viselkedtek a nők. Igen furcsállottam például, mikor egy bankban hangos hahotázással és magánjellegű dolgok megbeszélésével tarkított ügyintézést folytatott a bankos kisasszony. Ezekhez persze a párom közreműködésére is szükség volt, ezért aztán elég sok vitánk adódott ezekből az esetekből. Ugyanakkor nekem nagyon vigyáznom kellett, hogy viszonyulok, hogy viselkedem a férfiakkal. Az első komoly veszekedésünk abból adódott, hogy találkoztunk az utcán egy olyan fiatalemberrel, akit a férjem már jól ismert, azelőtt is beszélgetett már vele a jelenlétemben. Szóval ennél az újabb találkozásunknál megeresztettem egy mosolyt az üdvözléskor. Akkor nem szólt semmit a férjem, na de aztán otthon mit kaptam én a fejemre! "Hogy ki neked ez a férfi, hogy rámosolyogsz, talán a szeretőd", meg ilyen hasonló baromságok. Na ezután az eset után vettem először a nyúlcipőt, nem is jöttem vissza két hónapig.
Amiben a vásárláson kívül leginkább még részem volt ebben a 9 hónapban az a török közlekedés. Komppal, busszal, dolmussal, metróval utaztam és meg kell, hogy állapítsam, hogy ezen a téren jóval elvagyunk maradva. Olcsó és kényelmes utazni, ez alól talán a dolmusok a kivételek. Ezek a minibuszok a városban cikázva a város két pontja között közlekednek kijelölt megállók nélkül, stoppolásos módszerrel lehet őket megállítani és egyszerűen csak elrikkantod magad a végcélodnál vagy. Praktikus, de elég veszélyesen közlekednek és hát nem is kimondottan kényelmesek.
Tehát erről az első időszakról elmondhatom, hogy ez volt a beszoktatás, ami után lassan-lassan bekerültem a török élet sűrűjébe, de erről majd már másik bejegyzésekben írok Nektek!

A hely ahol élünk 2. Isten hozott Szép fenyvesben!

Ha jól emlékszem ott tartottam a mesélésben, hogy piszkosul be voltam sózva már, minden második gondolatommal Szép fenyves homokos tengerpartján pihegtem. Ehelyett egy eléggé lepukkant, hatalmas lakásban vártam (vártuk) a vevőt, aki majd kiszabadít az anyóssal való közös életből. Hála annak a magasságosnak meg is jött kisvártatva és elérkezett az idő, hogy új otthonunkra leljünk.
Nyár, hőség, de kit érdekel, ha kaland van, életkaland, meg kell találni anyósmentes új fészkünket. Természetesen a mamának is keresnünk kellett valahol a közelünkben egy megfelelő lakást. Eleinte a férjemnek az a hagymázas ötlete támadt, hogy ne két lakást vegyünk, hanem egy kétszintes házat, aminek az alsó szintjét lakná a mama, mi meg majd fent ellennénk. Mivel a mamóca teljesen jól elboldugul magában semmi szükségét nem éreztem, hogy tönkre tegyem az életemet az együttlakással, így a párom bármennyire is csúnya dolog, ultimátumot kapott. Vagy velem él, vagy az anyjával!
Szóval ilyen előzményekkel vágtunk neki a "vigyázz te Szép fenyves, jövünk" projektnek.
Úgy emlékszem harmadik hétvégén találtunk rá arra az építkezése, ahol végülis vettünk két egymás melletti lakást és még másfél hónapot vártunk, hogy beköltözhetőek legyenek. Hú, de nagyon lassan tud múllani az idő, persze mindig akkor, amikor nem kellene. Na, mindegy kivártuk és két hétnyi pakolás után végre elérkezett a költözés napja. Ugye egyetértetek velem abban, hogy egy családban egy "gyüjtőgetős" bőven elég! Na, ebben az én új családomban kettő is akad belőlük. Azt a töméntelen haszontalan felhalmozott eztazt! Ha nem látom el sem hiszem. De nem csak látnom kellett, hanem dobozolni, újságpapírba csomagolni. Heves viták kerekedtek egy-egy megy, vagy marad dilemából. Még szerencse, hogy az új lakásokhoz két darab méretes depo is tartozik.
Nem eresztem hosszú lére a lényeg, hogy beköltöztünk (elsőkként  a vadonatúj házba, a nullkilométeres lakásokba). Boldogság hegyek! Akkor még nem is sejtettük, hogy három év múlva menekülési útvonalat keresünk majd innen! ... Azt láttam már mikor először mértük fel a terepet, hogy az egyik szomszéd egy dzsámi és azt is tudtam, hogy naponta ötször jó erős mikrofonon keresztül beléhasít majd az éterbe az "Allah ekber", na de olyan hangosan, hogy Allah maga is meghallja odafenn!!
És ez csak az egyik szomszéd! A többiektől viszont majd csak a folytatásban mesélek.
A mai hajóvonulásról készített videót viszont most azonnal megosztom Veletek!

Gözleme

A kronológiát megszakítva gyorsan közzé teszek egy török kulináris bejegyzést a gözleméről, mert hogy hétfő van.
Itt a Szép fenyvesben minden hétfő pazar azaz piaci nap. A szokásos zöldségek, gyümölcsök, de köztük megbújva ott a tárcsa, na meg a szorgos asszonyok, akik minden hétfőn elkészítik az ebédemet a tam karışık, full karışık gözlemémet.

Az alsó kép tavasszal készült, ma a negyvenfokárnyékban nem volt kedvem fotózkodni.

A gözleme egy tárcsán sütött vékony sós, töltött tészta. Az enyémbe a friss vágott spenót mellett két féle, egy lágyabb és kemény sajt is kerül, reszelt főtt krumplival, egy kis túróval és hogy csípős legyen darált pirospaprikával. Nyami-nyami! Imádom és tulajdonképpen egészséges is.

https://m.youtube.com/watch?v=_ff2P7nUxrM

https://m.youtube.com/watch?v=0FcHPBAyGzQ

https://m.youtube.com/watch?v=y59CZtQ2cKU#

Ezeken a videókon láthatjátok hogy készül a gözleme.

Itt pedig a recept. Gondolom nálatok sincs otthon tárcsa, serpenyőben is megsüthető!

https://trhunews.wordpress.com/2017/06/07/gozleme-avagy-a-torok-szallodai-csemege-recept/

Ez az enyém!! Bocs a kép minőségéért, de behúzott függönyök mellett csak ilyen sikeredett. Azért hogy lássátok, hogy tulajdonképpen milyen gyönyörű, itt egy profi kép is róla!!

Nem győztem hálálkodni az asszonykának, hogy a mai hőségben is elkészítette számomra az egyik kedvenc török ételemet. Tényleg fogalmam sincs hogy bírják idősen,  40 fokban a napon, a forró tárcsa mellett beöltözve reggeltől estig megállás nélkül! Le a kalappal előttük!!

Kolay gelsin!

A hely, ahol élünk 1. Bye bye Izmir!

Augusztusban lesz 3 éve, hogy elköltözünk Izmirből. Szerettem ott lakni, szép és modern nagyváros, de számunkra nagyon zsúfolt lett, levegőtlen a sok magas épülettől. Egy idő után egyre jobban azt éreztük, hogy "köszi Izmir, jó volt veled, de ideje búcsút venni egymástól. Igen ám, de a váltás nem volt egy csiribu-csiribá. Két lakást kellett eladni, az egyikben mi életünk anyósommal, akinek pár hónappal azelőtt térdműtétje volt, nem lehetett egyedül hagyni. A másik ezért aztán üresen várta az új tulajt. El tudjátok képzelni milyen epekedve vágytam oda, hogy csak mi ketten lehessünk a párommal! Pláne, hogy az a lakás egy gyönyörűen felújított otthon volt. Szóval meghírdettük az eladnivalókat és vártunk. Vártunk, vártunk és újra csak vártunk. Tudjátok, mint abban a Nagy-Bandó féle kabaréban. Aztán bepipultam! Jól megmágiáztam az üres lakást, amit ugye először akartunk eladni. Volt ott só, fehérgyertya, sőt smugde stick is. Magam is meglepődtem, mikor a szertartás utáni második napon megjött a vevő. (ekkor lettem boszorkányként elkönyvelve) Na, nekem sem kellett több, azonnal nekiláttam török térképpel a képernyőmön megkeresni az új otthonunk színhelyét. Abban biztosak voltunk, hogy nagyon messze nem akarunk költözni, mert az ország más területéhez képest számunkra ezen a részen megfelelő a klíma. Nem volt könnyű feladat, mert sok volt az elvárás. Olyan tengerparti helyet kellett találni, ami amennyire csak lehet természetközeli, ne legyen hangyaboly, de ne is legyen elhagyatott és megfizethető áron tudjunk élhető otthont venni.  Akadtak szép helyek, de vagy zsúfoltak voltak és drágák, vagy órákat kellett gyalogolni a tengerpartig. Aztán eljutottam előbb gondolatban, aztán a valóságban is Kusadasida. Ez egy gyönyörű tengerparti város, tetszett is mind a hármunknak, de a férjem aki már járt egy párszor arrafelé azelőtt is, azt mondta, hogy télen üres a város, az üzletek bezárnak, halott város. És ki szeretne ugyebár egy halott városban élni! Azóta rájöttünk, hogy lehet régen tényleg ez volt a helyzet, de ez mára már alaposan megváltozott. Télen is nyüzsgő, nyáron pedig húde full hely. Visszatérve Izmirbe folytattam a kutatást, de most már koncentráltan Kusadasi környékén.

Hamarosan ráleltem mostani élőhelyünkre. 

A neve magyarul azt jelenti Szép fenyves. Egy közepes méretű nyaraló falu, ami történelmét tekintve előbb egy teljesen normális, hagyományos falunak született. Aztán a városiak kezdtek ide nyaralókat építeni, mert rájöttek, hogy itt még a levegő is más. Tényleg az! Az országban itt a leg oxigén dúsabb a levegő, mert a falu közvetlen közelében egy hatalmas nemzeti park helyezkedik el, hegyekkel, erdőségekkel és ami a legcsodálatosabb benne, hogy mindez a tengerpart közelében. Az erdőből leágazások vezetnek a kiépített hol homokos, hol kavicsos plázsokhoz, a kristálytiszta tengerben való fürdőzéshez. Amikor először láttam ezt a helyet szó szerint elált a lélegzetem. Ahogy a hűs fenyőerdőből lefelé nézve csillogó kéken megpillantottam a tengert a rajtuk himbálódzó hajókkal, éreztem én ennek a helynek a közelében szeretnék élni. Hála Istennek a párom és anyósom is hasonlóan érzett, így már csak a második lakás eladása és a Szép fenyves beli otthonunk megtalálása volt a megoldandó feladat. De erről majd a következő bejegyzésemben írok majd.

Ez vár ránk

Azt hiszem a meteorológusok is nyaralni mentek, mert már negyedik hete ugyanazt az előrejelzést nyomatják!

Na már most ezt a hőséget fehér ember lánya csakis az alábbi módon tudja kibírni:

Reggel korán kell kelni (ez a korán nem azonos a mi megszokott koránunkkal, ez itt reggel 8 órát jelent. Tehát nyolckor ki az ágyból, akkor is, ha éjjel kettőig lakodalom volt a szomszédos lakodalmasházban. Erről az épületről és működéséről írok majd külön!)
9-kor reggelizés és zuhanyzás után maximum 9 órakor indulás a közeli plázsra. Azért ez jó kis séta, kb. 20 perces. Na ott aztán göncöt le és azonnal a vízbe. A tengervíz furcsán viselkedik. Minden egyes reggel piszkosul hidegnek érzem, de csak addig, amíg el nem kezdek úszni. Aztán húdefinom simogatós főleg, ha nincsenek nagy hullámok. A férjem nem jön velem, ő nincs oda annyira a lubickolásért, mint én. Egyébként a vele együtt töltött idő legnagyobb vívmánya, hogy megtehetem, hogy egyedül is elmehessek reggelente úszni. Hú, nem kis meló van benne, de sikerült!
Szóval úszkálok, közben minden reggel hálát adok azért, hogy megvalósult a rég áhított tengerpart melletti életem. Meditálok, lebegek a sós víz felszínén és időnként, hogy sportoljak is egy kicsit belehúzok az úszásba. Ilyenkor reggel nincsenek sokan a vízben, mondom errefelé ilyenkor még a legtöbben a lóbőrt húzzák. Szeretek egyedül lenni ebben a másfél, két órában, csak én meg a tenger. Néha innen-onnan kapok egy-egy "Günaydin"-t, vagyis Jó reggelt és az is előfordul, hogy elbeszélgetek néhány unatkozó hölggyel. (Külön posztot szánok itt a török nők beszélgetés kényszeréről.)

Kb. másfél óra múlva miután totálisan ellazultam, minden idegesség, szomorúság elköltözött belőlem kimászok a vízből. Szándékosan használom ezt a szót, mert hihetetlenül nehéznek érzem a testemet, kb. mint egy partra vetett bálna. A zuhanyzás után kifekszem a napra, persze szigorúan naptejjel lekezelve és egy kicsit megszárítkozom.
Ekkora szokott odaérni a férjem, aki az édesanyjával reggelizik, tv-zik ez idő alatt. Természetesen a szomszédban lakó anyósomról is születik majd poszt lehet, hogy több is. Érdekes téma!
De, hogy folytassam a kánikulai napjaim bemutatását, a férjemmel együtt egy közeli kávézóba indulunk meginni egy-két teát a fák hűvösében. Közben megnézzük, hogyan hajóznak ki a kikötőből az aznapi hajótúrázók. Csodálatos látvány, ahogy 6-7 hajó táncoló, jókedvű emberekkel a fedélzetükön egymás után lágyan elinbolyog a tengeren a közeli nemzeti park felé.

Így elücsörgünk bámészkodva, beszélgetve maximum délután egyig, mert akkorra már nincs az a fa ami enyhíteni tudná a hőséget. Amikor hazaérünk azonnal klíma munkára fogás, függöny behúzás.

Ebédfőzés, mosás, takarítás csakis klíma használat mellett, anélkül minden mozdulatra patakok indulnak el a testem minden porcikájáról. 

Miután túl vagyunk az ebéden és a teázáson is (ugye feltűnt milyen sokat teázunk és higyjétek ezzel errefelé mindenki így van) lepihenünk egy kicsit, vagy az internetet bújjuk. Este 8 után aztán elindulunk naplementét nézni, de előtte megetetjük a fogadott macskáinkat. A macskákról is érdemes lesz szólnom majd. Ha elfelejteném szóljatok rám!

A naplementét megint csak a tengerparton ülve élvezzük és mikor véglegesen befejezi aznapi földi munkáját, mi sétálunk még egy kicsit, legtöbbször a kikötői sétányon. A bevásárlás is ilyenkorra marad, így mire hazaérünk már nincs az az elviselhetetlen forróság. A lefekvés körüli procedúráról megint csak külön kell majd szólnom, nem semmi, azt elárulhatom.

Hát nagyjából így telnek a kánikulai napjaim és ahogy az előrejelzést nézegetem a következő hetem is így zajlik majd! 

Hahó itt vagyok 3 év után ÚJRA!

Mint azt legutóbbi beköszönésemkor elregéltem Nektek életem zöld-fehér korszaka véget ért. Fehér kecskéim, fehér teje, zöld harmatos természetközelség, sajt, szappan, gyógynövény illat mind, mind a múlté már. Szerettem minden örömével, szomorúságával együtt, de ahogy az már többször is megesett velem a sors, na és talán a teremtőerőm által más helyen, másféleképpen folytatódik életem regénye.
Ez a korszak, ha már színek, akkor leginkább kékkel és vörössel jellemezhető. Kék ég, kék tenger, lángolóan vörös nap és szenvedély. Szenvedély a párkapcsolatomban, szenvedélyes reagálás az élettől kapott új és szokatlan impulzusokra, nagy sírások és fetrengős vihorászások.
4  éve ismertem meg a férjemet és mára már elmondhatom, hogy volt lehetőségem nyílt alaposan beleszagolni a török feleségek életébe.
Megízlelni jó és rossz vonatkozásait. Mindkét oldalból kijutott már bőven, ezért aztán volt már, hogy Magyarországig "szaladtam", aztán meg vissza.
Megszoktam, hogy nem dolgozom illetve, hogy "háziasszony" vagyok. Teszem hozzá gyorsan, ez sem a legkönnyebb feladat egy török férj mellett.
Azért ebben az életszakaszban több időm és egyben alkalmam is van lelki fejlődésem útján járni. Rengetegszer felül kell írnom eddigi berögzüléseimet bizonyos dolgokról. Dolgokról, amik errefelé teljesen normálisnak számítanak, bennem viszont ellenérzést, vagy rácsodálkozást váltanak ki.  Megtanultam a nyelvet, legalábbis aki meg akar, most már kis koncentrálás árán meg tudja érteni mit mondok. 
A török ételekkel is elboldugulok, a férjem nem panaszkodik és én vegetáriánusként is találok finom és egészséges ennivalót.
Szóval sok-sok izgalmas, új dologban van részem és terveim szerint ezeket, vagy legalábbis egy részét Veletek is megosztanám, ha szeretnétek!