Egy hónapnyi küzdelmem a lepedőkkel és a biórobotokkal befejező rész

Ha nehezen is, de elmúlt a Húsvét, életem legnehezebb Húsvétja! Se színes tojás, se locsolók, viszont rengeteg munka. Hála az Istennek Elivel maradhattam és a munka is kevesebb lett. Azon a héten egyetlen szabadnapom sem volt és pénteken kiderült, hogy az azt követő héten is csak szombatra kaphattam egy nap pihenőt. Számoljunk csak, az 15 nap folyamatos munka. Nekem a kezdőnek, jóval túl az ötvenen. Akkorra már jócskán érlelődött bennem a távozás esélye. Utáltam reggel bemenni a mosodába, kezdtem láthatatlannak érezni magam. Még soha sehol nem voltam ennyire magányos, mint ezek között a nők között. Még akkor sem, ha totál egyedül voltam. Néha elnéztem őket, a folyton stresszes  Galinát és a tisztaságmániás Gabit. Mind a kettejüknek remegett a keze és nem tudom miért, de még az is közös volt bennük, hogy a foghúsuk gyulladt piros volt. Elvitathatatlan, hogy jól és szépen dolgoznak, szinte “robotként”, de nem láttam bennük semmi lágyat, nőieset, sőt emberit sem nagyon. Amikor velük voltam egy légtérben tömény negatív energia burokban éreztem magam. Kezdett abból is elegem lenni, hogy mindig rám osztották a közös helyiségek, folyósok wc-inek, vagy a még meleg szauna tisztítását. Ami viszont végleg betette a kaput nálam az az volt, hogy egyik délután egy normál vödör vízzel és egy felmosóval akarta felmosatni velem a kb. 80 négyzetméteres éttermet úgy hogy padló tele volt morzsával, szétkent olívával, meg lecsöppent mézzel, lekvárral. Már mikor megláttam megmondtam, hogy ide előbb söprű kell, de Galina erősködött, hogy nem, nem, elég a felmosót használnom. Hát nem volt elég, viszont sehol nem találtam söprüt. Arra jutottam, hogy oké, akkor a még száraz felmosóval összehúzom a koszt és majd aztán felmosok. Na most ebben az étteremben kb. 20 asztal volt és rengeteg szék. Minden egyes asztaltól előbb elhúztam a székeket körbe “söpörtem”, majd vissztoltam a székeket. Mire végeztem egy jó nagy halom szemét keletkezett, amivel nem tudtam mit tenni, így az egyik sarokba halmoztam és kezdtem a felmosást. Ekkor jelent meg az étterem ajtajában Eli, hogy a Galina üzeni, hogy siessek, már kész kellene lennem! Na ekkor szakadt el nálam a cérna! Idegesen  megmutattam Elinek a szemétkupacot és, hogy kell egy lapát, de egy seprű is jó lenne és hogy üzenem a Galinának, hogy lehet jönni segíteni. Szegény Eli egy darabig nézett rám, majd vállatrántott és otthagyott. Én meg folytattam a munkát! Már a végefelé jártam mire megláttam Galinát kezében egy seprűvel, meg lapáttal. Teljesen nem értettem, hogy mit trillázott nekem, de az biztos, hogy arra megint hosszasan kitért, hogy ez így nem jó, meg hogy milyen lassú vagyok. A válaszom az volt, hogy nem sokáig kell már bajlódnia velem, holnap felmondok. A döbbenet, a csodálkozással vegyült némi örömmel az arckifejezésében, egy szó nélkül otthagyott, én meg befejeztem a munkámat. Mikor visszamentem a mosodába, világos volt számomra, hogy már mindenki tud a szándékomról, de nem érdekelt, addigra már tényleg betelt a pohár! Elivel mentem a szállásra és megkérdezte, hogy tényleg felmondok-e és, hogy miért? Elmosolyodtam és csak annyit kérdeztem, waruuum? Nem kért több magyarázatot. Még este megírtam a felmondásom. Vacsorára azért átmentem a szállodába, a konyhán épp a Gabi férje Csaba mosogatott.

• Hallom felmondasz! Megértem! Én is mennék innen a francba már, de Gabi nem akar.

Elmondtam neki mitől borult ki a bili, erre olyat mondott, hogy alig akartam hinni a fülemnek.

• Ja igen - kezdte - valamelyik nap a Gabi is panaszkodott, hogy felmosás előtt össze is kellett söpörnie és alig talált söprűt!

Esküszöm majdnem megpusziltam Csabát ezekért a szavakért, balzsam volt a lelkemre. Persze nem tettem meg, pedig akkor legalább némi oka is lehetett volna az ellenségeskedésre a kedves feleségének.

Másnap reggel reggeli közben emailben elküldtem a felmondásomat, azzal hogy várom a főnökasszony válaszát, mikor mehetek. A szerződésemben 3 hónap próbaidő szerepelt és az, hogy ez idő alatt 7 nap a felmondási időm. Amikor megjelentem munkára Galina megkérdezte, hogy mikor mondok fel és meddig maradok. Felvilágosítottam a helyzetről, amit egy fintorral nyugtázott és elindult a recepcióra az aznapi beosztásért. A főnökasszonnyal tért vissza, aki rám nézve flegmán csak annyit mondott, ha akarok mehetek azonnal. Hát nem is kellett nekem több, mondtam rendben és amíg kiszámolták mennyi pénz is jár nekem, elintéztem egy transzfert Münchenig. Természetesen az elszámolás sem volt korrekt, de engem már ez sem érdekelt, egy percig sem akartam tovább abban a szállodában maradni. Amint megkaptam az alamizsnámat, tudattam a főnökasszonnyal, hogy másnap reggel elhagyom a szállást!

Hát körülbelül ennyi volt az én egy hónapnyi küzdelmem a lepedőkkel és a biórobotokkal!

Nem mondom, hogy kellemes időtöltés volt, de arra igenis jó volt, hogy beletanultam egy új szakmába és volt egy pár szép napom amit csavargással tölthettem egy gyönyörű vidéken.

Egy hónapnyi küzdelmem a lepedőkkel és a biórobotokkal 6.

Ezt az első kiborulásomat követte egy második két nap múlva. Aznap is Galinával voltam és a kínaiak emeletét takarítottuk. Ő ágyazott, én meg a fürdőszobákat próbáltam rendbe rakni. Elképesztő hogy ezek a ferde szeműek milyen trehányak. Egy nap alatt totálisan össze koszoltak mindent megint. Mindenhol haj és másféle szőrzetek, az összes törölköző foltos. A WC t még véletlenül sem húzzák le. Na és annyi cuccuk van, mintha egy évre jöttek volna. Egyszóval mikor egy-egy fürdőszobával végeztem, hát hálát adtam a jó égnek. Aznap érthető okokból nem ebédeltem. Mikor végeztünk és a koszos törölköző és ágynemű halommal a mosodába értünk, Galina megint rákérdeztem, hogy lassú vagyok próbáljak meg egy kicsit gyorsabb lenni. Először arra gondoltam hogy na szuper itt kétnaponta sírni fogok, de aztán arra jutottam, hogy nem, akkor sem adom meg neki ezt az örömet és elkezdtem németül elgagyogni, hogy én nem vagyok profi szobalány és ezt az önéletrajzomban is jeleztem, nem tehetek róla hogy kevesen vagytok, attól még nekem jár a betanulási idő. Azt hiszem nem szokott hozzá hogy vissza vágjanak neki, egy hang nélkül ott hagyott, hátra ment a mosógépekhez és aznap már nem szólt hozzám többet, másnap pedig beosztott az Eli mellé. Eli vagyis Elena tudjátok az a húsz év körüli bolgár copfos lány. Hú mekkora különbség volt vele dolgozni. Ohne stressz, mégis gyorsabban ment vele a munka. Nem lettünk barátnők, de legalább nem éreztem azt az állandó negatív energiát, amit Galina közelében. Azon a héten embernek éreztem ismét magamat és a munkaidő végeztével sem voltam annyira fáradt. Így aztán délutánonként nagyokat Sétáltam a tóparton, fagyizgattam, néha még a pékség teraszára is kiültem megenni egy sütit. De…. A visszapofázásom után tökéletesen ellenséges közeg vett körül, Galina és Gabi a reggeli köszönésen kívül egyáltalán nem voltak hajlandóak velem szóba állni. Illetve nem is igaz, mert Galinának délutánonként még rám kellett osztani  a legszarabb munkákat. Nem baj gondoltam, akkor is megcsinálom!

Aztán eljött a Húsvét! Mivel a pincér lányok és a recepciós lányok közül párral addigra már jóba lettem, beszélgettünk néha, ők elmondták, hogy soha ennyien nem jelentkeztek be még hozzájuk Húsvétra. Full házzal vártuk az ünnepet. Többek között három busszal is érkeztek vendégek. És ha ez még nem lett volna elég szombat vasárnap megint Galinával dolgoztam. Egyszerűen szörnyű volt. Nemhogy sétálgatni nem volt kedvem délutánonként, de szinte meg mozdulni se tudtam. Vacsorázni se mentem át a hotelba, a szokásos krumplis hús komboért. Ja igen a kajáról még nem is beszéltem. Minden vacsorára krumpli és hús volt. Ebédre egyetlen egyszer volt leves és kétszer volt zöldséges étel a többi szintén hús és krumpli.

Szóval ott tartottam hogy Húsvét! Több szempontból is emlékezetes marad ez az ünnep számomra, többek között azért is, mert életemben először kaptam borravalót. Mielőtt kimentem volna Németországba sokat olvastam a szobalányi munkáról és szinte mindenhol megemlítették, hogy a távozó vendégek búcsúzáskor egy, két euro borravalót hagynak a szobában a takarító személyzet részére. Húsvét hétfőig 1 Centet sem láttam ezekből a pénzekből, hisz mindig Galina ment először be a szobába gondolom körülnézett elrakta az Eurokat Nekem meg nem adott belőle. Na de Húsvét hétfőn Eli volt a társam és bizony volt olyan szoba, ahol 10 eurót is hagytak nekünk. De ezt adjátok össze! Tudjátok mi volt? Ahogy felértünk az emeletre reggel, először végigmentünk minden szobán csak azért, hogy begyűjtsük a borravalót. Később értettem meg miért! Érdekes módon azután hogy a Galina szokásos ellenőrző körútját megtette, egyetlen egy Centet nem tudtunk összeszedni. Mivel olyan sok vendég volt, ránk osztott még egy fél emeletnyi szobát. Na kérem Galina ott szépen összeszedte az összes borravalót. Mire mi odaértünk nekünk csak a munka maradt. Szuper, nem?

Ugyancsak ezen a héten történt hogy végre elmentek a kínaiak! Az, milyen megkönnyebbülés volt! Igazi mosollyal tudtam nekik búcsúzólag “Gute fahre” -ét mondani, csak menjenek már!  Nagyon sok mindent hagytak a szobáikban. Ennivalót, innivalót, vízforralót, kistáskát! Tényleg sok mindent, amit aztán a vagonnal a mosodába vittünk. A munkaidő végeztével amikor elhangzott a “csusz”,  láttam hogy Galina kezdi kipakolni a vagonból a cuccokat. Nekem meg intet, hogy lehet hazamenni. Szerintem osztoztak a szajrén. Furcsa egy világ ez!

Egy hónapnyi küzdelmem a lepedőkkel és a biórobotokkal 5.

Körülbelül most jutottunk el a címben szereplő lepedőkkel és bolgár biórobotokkal való küzdelemig. Az első három napban leginkább csak ágyaztam, majd szerda délután végre kaptam egy fürdőszobát. Ellenőrzéskor az egyik pohár nem volt teljesen ki polírozva és a tükrön is maradtak vízcseppek. Itt jegyzem meg, hogy még véletlenül se igyatok a szállodai poharakból úgy, hogy előtte alaposan ki ne mostátok volna! Ki tudja mit tisztított a pohár előtt a ronggyal a szobalány! Az én foltosan maradt poharamat például az ablaktörlőfolyadékos ronggyal polírozta “tisztára”  Galina. De legalább nem azzal, amivel viszont a wc-t tisztítottam! Szóval erre figyeljetek oda!

Amúgy eddigre már nagyjából átláttam a feladatokat és azt is, hogy óriási elvárások vannak. A szálloda szobái egyszerű berendezésüek, de tiszták, az egyik szárny pedig szépen felújított. A legtöbb szoba kétágyas és teraszos és vannak 40-50 négyzetméteres apartmanok is. A feladat pedig attól függ, hogy marad-e a lakója, vagy távozik. Én jobban szerettem a távozó szobákat, ott ugyan több a munka, de mivel nincsenek már ott a vendégek cuccai, könnyebben tisztíthatóak, takaríthatóak.

Erről jut eszembe! Tudjátok melyik náció a legpiszkosabb, legrendetlenebb? Hát a kínaiak. A többiek elmondása szerint általában nyáron özönlik el a szállodát, de idén már áprilisban jöttek és ott is maradtak 10 napig. Körülbelül 30 szobát foglaltak el és hát mit mondjak alig vártuk, hogy távozzanak. Elég ha annyit mondok, hogy kétszer annyi időbe tellett egy kínaiak által lakott szobát és fürdőszobát rendbe rakni, mint bármilyen másik nemzetbeli vendég szobáját?

Csütörtök reggel aztán két meglepetésben is volt részem. Az egyik az volt, hogy kaptunk egy kis tanulólányt, akit már láttam a szálloda recepcióján is, most hozzánk osztották be. Már első pillantásra gyanús volt nekem, mármint az, hogy török. Németül beszélt és otthonosan mozgott a mosodában, sokat mosolygott és dohányzott. Látszott rajta, hogy nem görcsöl rá semmire, szépen, nyugodtan dolgozott. Éles kontrasztban a többiekkel, akik viszont, mint a stresszes hangyák végezték a feladataikat. Akkor lett biztos, hogy jól gyanítottam a hovatartozását, amikor meghallottam a nevét. Mivel addigra már totálisan ki voltam éhezve az emberi kommunikációra, azonnal elkezdtem vele törökül beszélni. És láss csodát mintha visszahuppantam volna egy másik, idegen bolygóról, tudtunk beszélgetni. Amolyan normális kérdezz felelek típusú diskurzust folytattam vele. Az az öt perc olyan volt számomra, mintha oázisba jutottam volna a sivatagból. Kellett is ez a jófajta energiatöltet, mert Galina kijelentette, hogy aznap egy emeletet fogok kapni és egyedül dolgozom! Hm, és hol marad az az egy hónap ami alatt mindig be leszek valaki mellé osztva? Ránéztem a török lányra és láttam az arcán a döbbent csodálkozást. Bennem két ellentétes érzés jött létre abban a pillanatban! Az egyikben kétely volt, mégpedig abból adódóan, hogy ugyan tudom már az összes feladatot, de még egy darab komplett szobát sem csináltam egyedül, most megtudok-e majd húszat csinálni? A másik viszont kellemes érzés volt, éreztem szeretek majd egyedül dolgozni. Bevallom őszintén eléggé fusztráló tudott lenni, hogy általában rám kellett várni amikor valakivel közösen osztozunk a feladatokon. Most viszont majd nyugodtan állok neki a munkának és reméltem, hogy eredményesen zárom majd a napot. Bekészítettem a vagont, az emeleten a kocsit és nekiláttam. Hát mit mondjak a 10-ik szoba után már küzdelem volt a lepedőkkel, a zuhanyzó lefolyókkal és a poharakkal is, de megcsináltam. Megcsináltam, de másfél órával később értem le a mosodába, mint a többiek. Akkor jött az ellenőrzés. Voltak hibáim, itt egy folt a zuhanyzó fülke ajtaján, egy másik szobában meg nem volt elvágólag a lepedő. És a poharak! Azok lettek a mumusaim! Vagy négy darabot kellett újra mosnom és políroznom. De mindent összevetve büszke voltam magamra, mert ennyit a többiek is hibáztak. Ezt onnan tudom, mert amikor a Galinával voltam, együtt mentünk ellenőrizni a többieket. Bizony, évekkel a hátuk mögött, még mindig hibáztak. Mikor az én ellenőrzésem befejeződött együtt mentünk vissza a mosodába és a Galinától elég komoly kioktatást kaptam. Lassú vagyok és így a többieknek több munkát kell bevállalniuk, ez így nem jó és nézzem meg ma is mennyivel később végeztem. Na addigra már annyira tropára voltak az idegeim, hogy elsírtam magam. A török kislány oda jött hozzám és ameddig a többiek bolgárul karattyoltak, ő vígasztalt, hogy hogyan képzelte a Galina, hogy a negyedik napon egyedül dolgoztatott. Nekik, többieknek aznap kevesebb munkájuk volt, mint amennyit velem végeztetett el. Ne sírjak, ez nem az én hibám. Ő most már második éve gyakornok itt és eddig még a két bulgáron, meg a Gabin kívül mindenki elmenekült innen egy hónapon belül. Ő is alig várja, hogy mehessen innen a következő héten a konyhára. Felajánlotta, hogy szívesen tolmácsol, ha beszélnék a hotel igazgatónőjével. Olyan jól estek a szavai, hálás voltam értük, de nem mentem panaszkodni.

Szerencsére péntekre szabadnapot kaptam, így a testemnek és lelkének is esélye adatott egy kis felfrissülésre.

Egy hónapnyi küzdelmem a lepedőkkel és a biórobotokkal 4.

Eljött a nagy nap reggele!

A munkaidőm 9-kor kezdődött, így 8 után pár perccel átsétáltam a szálloda étterméhez, hogy elfogyasszam az első reggelimet. Egy nagyon barátságos 20 év körüli pincér lány mindent megmutatott, hol, miből vehetek és hogy hol ehetem megl. A personal ebédlő nem volt más, mint egy négyszer három méteres helyiség egy darab hosszú asztallal és hat székkel. Egyedül fogyasztottam el az amúgy mennyiségre és minőségre is normálisnak mondható reggelimet. Mire az utolsó lekváros zsemle falatomat is lenyeltem már a torkomban dobogott a szívem! Mert hát rég volt ám az életemben első munkanapom. Az utóbbi évtizedekben a magam “hajcsára” voltam, senki sem mondta meg mit,mikor és hogy csináljak. Most meg ez várt rám ráadásul teljesen új tevékenységgel és alig ismert nyelven. Elindultam a mosoda felé, ahol még csak egy nő volt, egy rövid szőke hajú 45 év körüli asszonyság. Éppen törülközőket hajtogatott és rakott be egy nagy, gurulós műanyag ládába, tisztességes nevén “vagon”-ba. Valahogy ráéreztem, hogy ő lehet Gabi a magyar nő, Csaba felesége.

• Szia - köszöntem - ugye te vagy Gabi?

• Ha lehet kérnem Gabriella! - uuu, mondtam magamban, se egy szia, vagy hahó, vagy valami szívből jövő köszöntés? Hm, na nem baj, biztos rossz napja van.
• Oké, rendben, értem, én sem szeretem, ha leesztiznek.

Odaadtam a neki szánt ajándék szappanokat, azzal hogy én készítettem. Megköszönte, letette az asztalra és egy hang nélkül folytatta a munkát. Basszus, gondoltam magamban, ez így valahogy már most nem frankó, ez a nő a honfitársam és ha ő így fogad, mit várhatok majd a többiektől? Azt tudtam, hogy Galina a Hausdame bolgár, de a negyedik szobalányról semmit sem tudtam. Hát mit mondjak nem erre számítottam! Nagyon nem. Kb. ezek az érzések kezdtek eluralkodni rajtam amikor, mint valami hurrikán berobbant Galina kezében lobogtatva az aznapi teendők listáját.

• Guten Morgen Galina! Wie geht's?
• Á hallo Eszter!
• Gabi komm hier! - hívta oda az asztalhoz Gabit és nem Gabriellát!

Ekkor jelent meg az ajtóban egy huszonéves lófarkos, bájos arcú leányzó. Ő volt a hiányzó láncszem. Bemutatkoztam neki, de láttam, hogy Galina már mondaná nekünk a feladatot, így nem igazán merültem bele a megismerésébe.

• Ma sok munkánk lesz lányok, ráadásul nem jött meg a másik új szobalány, akit vártunk.

Nem igazán csodálkozom rajta, gondoltam magamban, lehet, hogy én is jobban tettem volna, ha el sem indulok errefelé!

Még a munka megkezdése előtt megkapták tőlem a bőröndömben plusz teherként nekik cipelt szappanokat, egyedül a fiatal lányon látszott némi öröm amikor kézbe vette őket. Aztán Galinával elkezdtük a munkát!

Az emeletünkön átpakoltuk a vagonból a szervízkocsira a törülközőket, ágyneműket, samponok, kis szappanok, wc papírok kerültek még rá, aztán elindultunk a szobák felé. Klassz, hogy azt mondom együtt csináltuk ezeket, de a tény az, hogy Galina elmondta egy hónapig én nem dolgozhatom egyedül, mindig be leszek osztva valaki mellé. Figyeljek és próbáljam memorizálni a láttottakat.

Az ebédet szintén egyedül gyűrtem le, őszintén szólva semmi hangulatom nem volt hozzá, de tudtam, hogy kell az energia, így betoltam. Akkor még nem tudtam, a többiek hol esznek, nem értettem, hogy ha kb. 20- an dolgozunk aznap a szállodában, hogy lehet, hogy üres a personal ebédlő.

Délután azért már ágyaztam, lassan, de azért ahhoz képest, hogy életemben először vetettem profi ágyakat, nem rosszul. Galinával nem sokat beszélgettünk, de annyit megtudtam, hogy a férjével, aki karbantartó, már hetedik éve dolgoznak ebben a szállodában. Meg hogy nem a szálláson laknak, hanem bérelnek egy kis lakást a közeli gyönyörű kisvárosban Nem mondhatom, hogy ellenségesen viselkedett volna velem, de azt sem, hogy barátságosan. Mikor befejeztük a szobák takarítását, levittük a szennyest a mosodába, Galina bepakolta őket a gigantikus ipari mosogépekbe. Fél órán belül megérkezett a másik kettős is és kezdetét vette a közös helységek takarítása. Fél ötre, a munkaidő végére kellemesen elfáradtam, az agyam zsibbadt a rengeteg új információtól. Lefeküdtem az ágyamra és fél hatig, a vacsoráig meg sem mozdultam. Utána viszont sétáltam egy órácskát a tó parton és azzal összegeztem az első napomat, hogy na, lehet, hogy itt maradok!

U.i.: végigolvasva ezt a bejegyzést úgy tűnhet, hogy én üdvrivalgást és nyakamba borulást vártam volna az új kolleganőimtől, pedig nem! De szerintem nem normális, ha valaki aki hónapokig csak a férjével tud magyarul beszélni, németül meg alig tud, nem örül egy honfitársának! Néha kezdem elhinni a férjemnek, hogy mára a földön több az “idegen”, mint a valódi ember! 😉

Egy hónapnyi küzdelmem a lepedőkkel és a biórobotokkal 3.

Na de aztán, ha nehezen is, de eljött a másnap! Nem sokat aludtam az éjjel és reggelre még mindig a gyors megfutamodás és a “ne add fel ilyen könnyen” között örlődtem.

Elhúztam a függönyt és Istenem, igen, egy erkély! Kiléptem a hűvös hajnalba és mintha csak vigasztalni próbált volna a természet, csodálatos panorámával ajándékozott meg. A falucska háztetőin át ráláttam a tóra és mögötte a havas hegyekre. Azt hiszem ez volt az a pillanat, ami átlendített. Eldöntöttem, akkor sem adom fel, adok magamnak és ennek a helynek egy esélyt.

Következett két szuper nap, klassz 20 fokos napsütésben. Bejártam a környéket gyalog és vonattal. Most nem térek ki részletesen a tapasztalataimat, ezeknek külön posztot szánok. Most elég annyi, hogy pont erre volt szükségem ahhoz, hogy legyen erőm maradni. Az első nap délután átmentem a hotelbe és kértem egy szőnyegtisztítógépet. Ekkor került sor a nagy találkozásra a szobalányok főnökével, Galinával. Közepes termetű, túlmozgásos, reszkető kezű asszonyság volt, nem lett első pillantásra szimpatikus, de ellenszenves sem. Útközben a gépért nem sokat beszélgettünk, ő semmit nem szólt, én is csak annyit kérdeztem, hogy hétfőn hány órakor kezdek. Azt a választ kaptam, hogy hétfőn szabadnapos leszek és majd csak kedden állok munkába. Kis mosoly búcsúzáskor, na meg “Csusz”, amit később sikerült csak dekódolnom, azt jelenti “tschüss”, vagyis Viszlát! Ezen is túlestem és a szőnyegpadlómat is kitisztítottam amennyire lehetséges volt. Nem sokat segített az összképen, de azért mégis jobb lett egy picit.

Tehát lett még egy napom, ennek nagyon örültem, bár bevallom, addigra már alaposan zabszemes lettem, milyen lesz a munka, bírni fogom? Sok rémtörténetet olvastam a neten, mennyire kihasználják a szobalányokat és hogy mennyire nehéz ez a munka. Szóval egyfelől szerettem volna már megtapasztalni, másfelől meg jólesett a tudat,hogy lesz még egy szabad napom.

Erről a három napról, jó sok fotót készítettem, egy párat megosztok itt a poszt alján, hogy  érezzétek egy kicsit ti is a hangulatát.

A harmadik napomat megint a szállodában kezdtem a főnöki irodában. Szerettem volna már aznap elintézni a hivatalos elintézendők közül azt, ami arra hivatott, hogy három hónapnál tovább is az országban maradhassak büntetés nélkül.

A hoteligazgató asszony egy körülbelül velem egy idős vékony nő volt, mozdulataiból nyugalom áradt, ám tekintete leginkább egy űzött vadéra emlékeztetett. Egy pillanatnál tovább semmire sem nézett, fárasztó volt még csak nézni is. Mosolya őszintének tűnt, mikor átadta a kért dokumentumokat és hálám jeléül én is egy olyant küldtem felé. A hivatalos ügyek intézésekor szerzett tapasztalataimról majd szintén abban a külön posztban írok, akit érdekel az ott olvashat róla, most inkább folytatom a történetet.

Egy szó, mint száz vége lett a szabadságomnak és arra a megállapításra jutottam, hogy tervemnek az a része, hogy szép környéken éljek, amíg Németországban dolgozom tökéletesen sikeredett. Némi kívánnivalót hagyott maga után, hogy nem volt a közelben bolt, 20 percnyi gyaloglásra volt egy Netto, ennyi. Tehát, ha vennem kellett valamit, jobban jártam, ha a szomszédos kisvárosba utaztam. Ott vettem meg a hajszárítót és a vízforralót is. Itt térek ki azokra a dolgokra, amik idecsalogattak, de mégsem voltak úgy.

Először is, szerettem volna egy icipici konyhát, több álláshirdetésben olvastam, hogy apartmant ajánlottak fel a munkavállalónak mini konyhával, ahol rezsó, vízforraló és hűtő volt. Mivel vegetáriánus vagyok és annyit már tudtam a német konyhából, hogy a legkevésbé sem jellemző rá a kevés hús használata, jó lett volna, ha tudok magamnak egyszerű húsmentes ételeket készíteni. Ezért aztán még az indulás előtti levelezésben rákérdeztem, hogy lesz-e konyhám, mire a főnökasszony válasza az volt, hogy egy apartmant kapok. Szerintetek mit jelent az, hogy “apartman”? Nekem azt, hogy szoba konyhával és fürdőszobával. Hát ez nagyon nem jött be! Kaptam egy koszos szobát egy szintén koszos fürdőszobával.

A másik ilyen becsapós választ arra kaptam, hogy lesz-e ingyenes wifim? Ez ugye több szempontból is nagy jelentőséggel bír, hisz interneten tanulom a németet, azon tartom a kapcsolatot az ismerőseimmel, barátaimmal, na és ugye rossz időben internet nélkül max a plafont nézhettem a szobámban. Nem, tv az nem volt! Igaz a tv is csak a német miatt lett volna hasznos, itthon sem nézem.

A kérdésemre a következő választ kaptam: a szálloda egész területén ingyenes a wifi.

Tökéletes, gondoltam! Igen ám, de a szállásom nem a szálloda területén volt, hanem kb. 100 méterre tőle és ott bizony egy kilobájtnyi internet sem kavargott a levegőben!  Basszus ez megint kiverte nálam a biztosítékot! Amikor nagyon kellett valami a hálóról, mehettem át a szállodába, de ha már egy óránál tovább használtam a wifit a főnökasszony férje ferde szemmel nézett rám. Brrrrrr!!

A lényeg a lényeg három nap után volt bőven jó és rossz tapasztalatom is és vártam, hogy a munka vajon a mérleg melyik serpenyőjébe kerül majd.

Egy hónapnyi küzdelmem a lepedőkkel és a biórobotokkal 2.

• Á, ja - mondta és amint azt nagyjából megértettem kérte, hogy menjek utána a konyhára, mert ott dolgozik egy magyar és majd ő megmutatja a szállásomat. A recepciós fiú be, szinte azonnal két férfi ki a konyháról.
• Hello, güten abend! - üdvözöltek és mondták, hogy mindjárt jön a Csaba.

Közben sikerült körülnéznem, a belső kertet egy “L” alakú épület fogta közre. 4 emeletével 102 szobájával, apartmanjaival, 2 nagy éttermével, wellnes és sport területével nagy szállodának számított és később meg is tapasztaltam, hogy hűha, valóban óriási.

Csaba megérkezett és a szakácsok is alaposan végig mértek, így elindultunk a personalház felé. Szegény bőröndöm majdnem kilehelte a lelkét a kavicsos úton. Szerencsére nem kellett messzire mennünk. Egy háromemeletes épület harmadik emeletére cipelte fel Csaba a böröndömet, mert ugyan volt lift, de már évek óta nem működött. Már ennek gyanúsnak kellett volna lennie, meg a folyóson lévő retkes padlószőnyeg is árulkodott már. Aztán beléptünk a leendő szobámba. A félhomályban, merthogy ennyi fényadásra volt képes a mennyezeti villanykörte, azt láttam, hogy a kinti padlószőnyeghez képest is piszkosabb aljzaton állok, egy keskeny ágy, egy íróasztal és egy szekrény között. Nem akartam hinni a szememnek és azt hiszem ez ki is ült az arcomra, mert Csaba csak annyit mondott “na igen”! Amint magamhoz tértem a döbbenetből, azon kezdtem gondolkodni, hogyan tudnék azonnal visszafordulni és egy percig sem látni tovább ezt a nyomorult koszfészket. Csaba megérezhette és szinte vigasztalásul mondta, hogy fürdőszoba is van ám. Hát mit mondjak, ezek a szavak is csak addig nyújtottak némi megnyugvást, amíg nem tárgyiasultak. A mosdó zománca kimarva, a zuhanyzótálca fekete a piszoktól a wc-ről ne is beszéljünk. Akkora már nagyokat nyelve tudtam csak visszafojtani a könnyeimet.

• Csaba ez most tényleg komoly?
• Ja, hát körülbelül mi is így reagáltunk, mikor megérkeztünk a feleségemmel, aki egyébként szintén szobalány. Bár a mi szobák azért egy fokkal elfogadhatóbb volt. Nem tudom - mondta - mégis mit gondolnak, honnan jövünk mi, hogy ilyen helyen szállásolnak el minket.

Én meg csak pislogok körbe és csak azon jár a fejem, hogy na jól van ezt azért nem! Akkor inkább a régi falusi házam, vagy a csak néha boldog török otthon. Tényleg úgy éreztem, hogy képtelen vagyok ott maradni. Ugyanakkor hulla fáradt voltam és életemben nem sok mindent adtam fel némi erőfeszítés nélkül.

Csabának is jeleztem az érzéseimet, aki látta a totális reménytelenséget az arcomon, próbált némi erőt önteni belém, de ahogy kivettem a szavaiból, inkább ő is jönne velem el onnan jó messzire. Ők már két éve dolgoztak a szállodában, ő mosogató volt és nagyon nem csípte a munkáját, de mivel a felesége Gabi jól érezte magát ott, hát maradtak. Mivel vissza kellett mennie dolgozni, hát ott hagyott engem és legszívesebben mondtam volna neki, hogy vigye a bőröndömet, én is megyek. De nem tettem, hanem órákon át súroltam a szekrényt, meg a zuhanytálcát. Undorodva és sírva aludtam el, azzal a gondolattal, hogy lehet igaza volt a családomnak, akik elhűlve és lehülyézve reagálták le az újabb, ezúttal német tervemet. Kijelentették, hogy teljesen elment az eszem, Törökországban mindenem megvan a férjem mellett, minek akkor belemenni a nagyvilágba? Igaz, ugyanez a család öt évvel ezelőtt meg azzal riogatott amikor Törökországba készültem férjhez menni, hogy eladnak majd kurvának és ha mégsem 2 hónapnál tovább úgysem bírom majd! Akkor nem jött be a jóslatuk, viszont ott és akkor a paplan alól mégegyszer körbenézve a koszos szobán kezdtem igazat adni nekik.

Egy hónapnyi küzdelmem a lepedőkkel és a biórobotokkal

Hol volt, na meg hol nem nekem boldogságom törökhonban. Amikor már többször nem volt, mint volt, elhatároztam, hogy felkerekedek újra és megkeresem időközben elvesztett énemet. Kértem a fentiek, vagy a bentiek segítségét, hogy legalább irányt mutassanak. Most sem kellett csalódnom bennük, egy-két hét rimánkodás után jött is a válasz. A kezdőlöketet egy sorstársam adta, mármint abból a szempontból volt közös a sorsunk, hogy őt is török férjnél áldotta, vagy verte meg a Jóisten. Ő mielőtt megadta volna magát az asszonysorsnak és életet adott volna egy multikultis gyönyörű gyerkőcnek, szállodaigazgató volt Ausztriában. Én vele egy kellemes, laza kapcsolatot ápolgattam, néha találkoztunk, annál többször beszélgettünk. Tudtunk egymásról. Nem nagyon lepte meg, mikor előálltam azzal, hogy én bizony menni szeretnék. Ők is ezt tervezik, válaszolta, megy vissza dolgozni a sógorékhoz. Szeretné, ha a csemetéje már ott kezdené ősszel a közösségbe szoktatást. Meghallgatta a nyűgjeimet és felajánlotta, hogy segít nekem is elhelyezkedni hotelmunkásként, ha hajlandó vagyok a német nyelvet megtanulni. Elmondta milyen kondíciók várhatnak odakint és én meg ámuldozva hallgattam.

Baromi jó fizu, szállás és koszt ingyen. Hm, gondoltam talán megérné legyűrnöm magamban a német nyelv iránti igen erős ellenszenvemet.

Vettem egy mély levegőt és beleszagoltam az interneten fellelhető szógyüjteményekbe, leckékbe. Megnéztem jó pár videót és telepakoltam a telefonomat MP3 - al. Lájkoltam németül tanuló csoportokat, ahol eleinte pont úgy éreztem magam, mint Mikrobi egy távoli ismeretlen bolygón. Aztán, ahogy az lenni szokott, elkezdett belém szivárogni és bennem is maradni a vendégekkel való kommunikációra, a takarítóeszközökre,na meg a szállodai szobák berendezésére kihegyezett tananyag. Juhéjj, gondoltam, még a végén tényleg lesz ebből valami! Összehoztunk a sorstárs segítségemmel egy klassz német nyelvű CV-t, meg egy email mintát, amit elküldhetek a szobalányokat kereső hoteleknek. Feliratkoztam álláskereső portálokra, ahol lehetett mindjárt az önéletrajzomat is közkinccsé tettem.

Már csak meg kellett találni a traumjobot! Kerestem is ezerrel. Ausztriában és Németországban is, mert jöttek ám mindenféle hangok. Tudjátok, hogy van az, ha egy témában elmélyedtek, özönlenek az infók és ezek néha egymásnak totálisan ellentmondóak. Voltak akik semmi pénzért nem mentek volna Ausztriába és olyanok is, akiket viszont hét lóval sem lehetett volna Németországba vonszolni. Persze ezek a vélemények mind, mind alaposan alá voltak támasztva tényekkel, meg “úgy hallottam” féle mendemondákkal. Ezért aztán úgy döntöttem, mind a két országnak megadom az esélyt, hadd tapasztaljam meg mi az igazság. Rengeteg helyre jelentkeztem és izgalommal vártam, visz-e valamerre a sors és ha igen, merre. És hopp, egyszercsak ott landolt az emailfiókomban egy Északi tenger melletti 4* szálloda pozitív válasza, azzal, hogy telefonon fognak keresni. Atyaúristen! Gondoltam, na az sem lesz egy hosszú beszélgetés, mert hogy akkorra még soha senkivel nem beszéltem németül és ha őszintén magamba néztem erre semmi reális esélyt nem is láttam. Na, de csak nem fogom feladni emiatt az apróság miatt a tervemet? Ilyen esetekben annyira örülök a kosságomnak! Nincs az az akadály, ami megfékezne abban, hogy fejjel menjek a falnak! 😄

Hát persze, hogy hozzáláttam összeállítani egy olyan anyagot (természetesen megint segítséggel), amiről azt hittem kellhet egy ilyen telefonos interjúhoz. Sikeresen be is magoltam, de hiába vártam a hívást. Nem mentem az Északi tenger partjára.

Kis idő múlva megint egy németországi hely jelzett vissza, hogy felajánlana nekem egy állást. Megnéztem az interneten mire számíthatok, ha elfogadoma lehetőséget. A szálloda nagyon nagy 3*-os, voltak jó és kevésbé jó vélemények róla az ott megszállt vendégektől. A környék viszont, pont olyan, mint amit elképzeltem magamban, mikor úgy istenigazából elengedtem a fantáziámat. Gyönyörű tó partján nagy rétek, erdők. Gondoltam, miért ne! Vágjunk bele! Mindent leleveleztünk és mikor a kérdéseimre azt a választ kaptam, hogy egy apartmant kapok és hogy a szálloda egész területén ingyenes a wifi, valamint, hogy igen 40 órás a munkahét, kértem a szerződést. Kicsit lelombozódtam mikor megláttam mennyit fizetnek majd, 250 euróval kevesebb volt, mint az összes többi helyen, de hát nem minden a pénz, ugyebár. Már elképzeltem, hogy a kertkapcsolatos apartmanom teraszán iszom meg a kamillateámat a fárasztó munkanapok után és a szabadnapokon bejárom a falu hatalmas parkjait, vagy átruccanok a közeli szintén nagyon guszta kisvárosokba. Jó lesz ez, gondoltam és aláírva visszaküldtem a szerződést, azzal, hogy amennyiben lehetséges 2-3 nappal előbb mennék, mint ahogy munkába állok. Jött is a válasz, szinte azonnal, hogy szeretettel várnak. Szuper, megterveztem az utat, a kisszomszédasszonyom vitt a falumból a transzferig, majd tíz óra utazás Münchenig, onnan még tovább vonattal. Késő este volt már mire a szállóhoz érkeztem.

• Ich bin das neue zimmermädchen - szóltam a recepción szolgálatot teljesítő fiúhoz.