Aztán meg itt van a Facebook

Mióta megpróbálom gondolataim jó útra terelését a gyakorlatban is megvalósítani, nem nézek tévét, híradót sem! Nem olvasok újságot, se napit, se bulvárt. Nem én, semmilyent! Mióta ezeket eltakarítottam az életemből észrevehetően kevesebb dolga van a gondolatmosógépemnek.
Mert hát mivel is kellett megbírkóznia, amíg ezek napi rendszerességgel életem részét képezték?

Politika: Hm, igen! A politika. Kiharcoltuk a demokráciát! Aztán most szavazunk és nyelünk. Embertársaink többségének döntése a mostani helyzet. Tudok tenni ellene valamit? Igen! Újra és újra elmegyek szavazni és bízom benne, hogy az én általam megválasztott politikai erő intézkedései lesznek a mérvadóak. Ha meg mégsem egyezett a vágyam a többség akaratával, akkor így jártam! Nem gondolom, hogy ha minden este beengedem az otthonomba, a gondolataimba, sőt az érzéseim közé is, azzal bármit is elérnék azon kívül, hogy szegény mosógép Mancinak sokkal több munkát adnék. Hagyom hát, hogy a fontos hírek eljussanak hozzám, a többit meg megpróbálom a mentális kapuőreimre bízni.

Tragédia égen, földön: a híradó igazi léleknyomorító percei! Bámulod, hogy ki kit ölt meg, ki fulladt vízbe, ütötte meg az áram, vagy falta fel egy medve, hány embert lakoltattak ki aznap, milyen módon nyomorítottak meg állatokat. Bámulod és eközben olyan romboló folyamatok indulnak el a lelkedben, amik hosszú órákra letargiába sodornak. Egy-pár év után ezzel a napi edzéssel eléred, hogy már nem is rendítenek meg annyira ezek a hírek, csak bámulod őket blazírtan. Megint felteszem a kérdést, tudsz valamit tenni is, vagy csak megnézed ezeket a tragédiákról szóló híreket? Igen tudsz! Ha a való életben találkozol hasonló helyzettel és lehetőséged van rá, segíts!!!

Aztán jöhetnek a celebek! Azta! A Jóskapista sötét sárgát pisilt, a Tündibündi meg megcsalta a 51-ik pasiját! Kit érdekel??? Ugyanakkor lehet, hogy fogalmad sincs arról, hogy mi történik a gyerekeddel az iskolában, miért lógatja az orrát napok óta, vagy hogy a férjed mit és kivel ebédelt ma.

Aztán ott vannak az agyzsúgorító sorozatok, celeb show, meg mit tudom én micsoda gazok.

Facebookot használok. Használok, de alaposan szűröm! Nem egyszer megkértem már jó pár ismerősömet, hogy például állatkínzós képeket ne küldjön nekem. Ha nehezére esik a beállításoknál kikötni, hogy én ne lássam ezeket, hát töröljön nyugodtan, nincs harag! Aki ismer tudja, hogy mennyire szeretem az állatokat. Napokig tud kísérteni egy a hírfolyamomban hirtelen előugró megcsonkított, megnyomorított macska, vagy bármilyen más fajta állat képe. Ezekkel kapcsolatban is az a véleményem, hogy teljesen fölöslegesen sokkolják vele a jóérzésű embereket. A lelkinyomorékok meg kéjjel nézegetik őket. Amit tenni tudok, hogy "imádkozom", hogy ne vonzzak be ilyen embereket az életembe, se virtuálisan, sem a valóságban! Azonkívül mindennap teszek a közelemben élő utcán tengődő állatokért!

Úgy érzem világunk kezd eltolódni a néha aprónak tűnő tettekkel téli életmódtól, a "csak ülök és bámulok, néha ingatom a fejem" életstílus felé és ez nagyon nem jól van így!

Erről beszélek

Idegenbeszakadt érzések

Van az úgy, hogy az az ember lánya nem érzi komfortosan magát a saját bőrében. Még akkor sem, ha az a bőr mediterrán nap sütötte és rendszeresen simogatja a tenger. Sőt a férje is szereti. (persze általában csak akkor, ha az bársonyos!)
Nyári naplemente, meg teázás a hűs parkban és még dolgoznom sem kell. És mégis!
Néha úgy érzem egy őrült hullámvasúton ülök, egy olyanon aminek nincs kijelölt pályája, idehúz, aztán arrébb tol, majd ismét vissza, de nem ugyanoda, hanem mélyebbre, vagy magasabbra.
Az őskáosz ami a lelkemet uralja. Tudvalevő, hogy abból egy egész jól prosperáló dolog született. Van hát remény arra, hogy ez a rengeteg ide-oda, fel és le is megalkot majd valami működőképes rendszert legalább az én életemben. Az már szinte egészen biztos, hogy ősrobbanás szerű hirtelen megvilágosodáshoz nem lesz szerencsém, dolgos évek várnak még rám a spirituálitás útján.
A legjobb az lenne, ha őszinte harmónia jönne létre bennem, merthogy abban a lélekállapotban érezném igazán otthon magam.
Tudom, tudom, megelégedhetnék valami egyszerűbbel is!
Mert hát mi is történik általában? Ha őszinte vagyok még véletlenül sincs harmónia, ha meg megpróbálok harmóniára törekedni sokszor nem vagyok őszinte. Ebbe a már megszokott életreceptbe az utóbbi négy és fél évben egy új hozzávaló is került. Egy idegen ország, ahol úgy kell ki mazsolázgatni a tettekből és a mondatokból a valóban őszintét. Hamupipőke legyen a talpán, aki erre képes. Sok az ocsú! Az is igaz, hogy érdemes kiválogatni az ép szemeket, mert amilyen kevés van belőlük, éppen olyan értékesek is számomra.
Két hazám van, vannak dolgok, körülmények amik közel azonosak, de sok a különbség is. Van amit itt jobban szeretek, mint otthon, és van olyan is amit az új hazámban nagyon nehezen tolerálok. Sokszor érzem idegennek magam itt, és ez bizony az évek múlásával sem múlt el. Ugyanakkor az is igaz, hogy Magyarországból is gyakran elég egy-két hónap.  Tudom most sokatokban felmerül, hogy én legalább választhatok.
Hm! Igaz!
Hitem szerint leszületésem előtt kijelöltem életem fontosabb állomásait, megszabtam a feltétlenül megtapasztalandókat. Ezek közül jó néhányat teljesítettem már, majd utam végén eldől, hogy sikeresen-e. Hiszem, hogy Törökországban karmikus feladatom van. Ezért aztán bár sokszor érzem úgy, hogy jobb lenne a megszokott magyar kuckómban, itt maradok. Ha mégis muszály európai levegőhöz jutnom, egy-két mély levegővétel után visszatérek.
Nehezen megy itteni életfeladatom kipipálása. Haladok ugyan, de milyen tánc az ahol kettőt lépek előre, aztán azonnal egyet hátra is?
Fő megoldandóim között szerepel a türelem gyakorlása. Hát mit mondjak, sohasem volt erősségem tétlenül várni. Mindig is törekedtem a leghamarabb elrendezni az elrendezőket. Na ez itt nem működik! Mindig, mendenben vissza kell fognom magam, nem mennek a dolgok az én kosvérem iramában.
Aztán itt van az is, hogy le kell vedlenem az évtizedek alatta páncéllá edzett önálló amazon kosztümömet. Nem könnyű feladat. Megszoktam, hogy életem irányításába senki sem szól bele, döntéseket hozok és vállalom azok következményeit. Most más a helyzet. A török férjekben még mindig meg van a feleségekkel kapcsolatos ősi viselkedési metódus. Gyenge (buta) nőként vannak elkönyvelve, akik felett örökös kontrol szükséges. Ennek ugyan vannak előnyei is, de nekem nem igazán tetszik ez a szereposztás!
Az országban szinte kővé vésve vannak megírva azok a dolgok, amiket a férjek megosztanak a feleségükkel és viszont. Azon túl nincs közösködés. Nem tudom, hogy itt van-e eskűvői fogadalom és abban mi szerepel, de én nem látom, hogy igazi társakként működnének a párok a házasságokban.

Hála Allahnak az én férjem hajlandó a génekbe rögzült dogmákat felülbírálni és néhányat közülük meg is próbál magában felülírni. Lassú, nagyon lassú folyamat. Ezidő alatt nekem is változnom kell. Egymásnak feszül bennem a személyiségem nem teljes feladásának igénye és az, hogy megpróbáljak boldog lenni a párommal egy idegen kultúrájú országban. Ameddig  viszont nem járunk sikerrel, hát vannak köztünk feszültségek. Jól jönne egy kicsivel több elfogadás tőlem is és tőle is.
De hát amíg élünk van esély a fejlődésre. Bízom benne, hogy idővel az ide kirót feladataimmal is megküzdök és boldogan élek, amíg meg nem halok.

A megoldás piros szalag, boszorkánygömb?

Egy héttel ezelőtt a mi kis családunk élte a maga jól megszokott életét. Én reggel úszni mentem, a férjemmel teázgattunk a hűs parkban, elvégeztük az aktuális teendőket. Anyósom is jól elvolt, elkészítette az ebédjét, nézte a sorozatait. Szóval minden a legnagyobb rendben zajlott.
Aztán elkezdett fájni a mama térde. Aztán meg már nagyon fájt. Irány a kórház. Ez volt az első felvonás.

A diagnózis: a mama térde műtétre érett. Ez is, merthogy a másikat 4,5 évvel ezelőtt már megoperálták. Ezt kaptuk az esküvőnkre ajándékként. Ezután 9 hónapig vele éltünk, hogy segíthessünk neki. Maradjunk annyiban, hogy nem sírom vissza azokat az időket és nem várom repesve, hogy újra összebútorozzunk.
Lehet, hogy pont ezek a gondolatok jártak a fejemben, mikor hétfőn tíz óra tájban leléptem arról a lapos szikláról, melyen napsütkéreztem egy kiadós úszás után. Leléptem, de a mozdulat közben lecsúszott a papucsom. A lábam viszont már lendületben volt, így kissé ugyan megzavarta a papucstalansága, de földet ért. Aztán meg az egész testem is, arccal lefelé. A bokám nem nézte meg alaposan hol is akár landolni, sikerült egy méretes kőre lépnem, illetve csak az oldalára. Egyszóval győzött a gravitáció és én , a bokám eltévelyedett útját követve, térdre rogytam és maradtam is ott, mert nem igazán éreztem, hogy fel tudnék állni. Aztán a fájdalom ködén át először azt vettem észre, hogy a tengerből két fiatalember figyeli, hogy élek-e még, érdemes-e a segítségemre sietniük. Aztán eljutott a tudatomig, hogy egy lépcső mellett értem földet és az alsó lépcsőfok elérhető távolságban van. Valahogy felvergődtem magam oda, intettem a baywatchos fiúknak, hogy lubickoljanak csak tovább. Lehet, hogy meggondolatlanság volt tőlem, mert akkorra már nagy fájdalmaim voltak és kezdett feldagadni a bokám. Na szuper - gondoltam magamban - ezt már jól ismerem, volt már párszor szerencsétlenségem hozzá! A családomban is mindenkinek ilyen kijáró bokája van. De hogy jutok haza?  Mivel tavaly épp ezen a plázson lopták el a német ismerőseink táskáját iratokkal, telefonnal, kulcsokkal együtt, én úgy gondoltam szeretem annyira a telefonomat, hogy nem szívesen adom motoros rabló suhancok kezére. Tehát nem volt nálam, így nem tudtam hívni a férjemet, hogy ugyan vigyen már haza. Meg különben is vagyok én olyan vagány csaj, hogy kificamított bokával is hazabattyogok. Útközben az éjszakai csillaghullás folytatásaként egész meteorrajok vonultak el a szemem előtt, de nem láttam őket tisztán a könnyeimtől. Átlavírozva magam a heti piac hömpölygő tömegén hazaértem. Akkorra már szép kis buci keletkezett a bokámon. A buci még csak hagyján, de rüsztöm másik oldalán egy kisebb buci őrületesen fájt. Ennek az eddig ismeretlen tünetnek a fájdalma simán lekörözte a szokásos feszítő, lüktető fájdalmat.
Ehhez még hozzájöttek a férjem "persze, mert neked mindennap menned kell" típusú megjegyzései. Szerencséjére ezeket aközben tudta megejteni miközben felpócolta a lábam.
Lefeküdtem hát és vártam, hogy majd a jeges-vizes borogatás segít rajtam. Na, azt ugyan várhattam. Délutánra már így éreztem magam:

Ezért aztán beizzítottuk az Alfát és bukkanóról-bukkanóra, üvöltéstől-káromkodásig elutaztunk a kórházba, ahol is eljátszottuk a második felvonást. Az ügyeleten megröntgeneztek. Asszony társaim, ti akik születtek már, csak ti tudhatjátok mekkora kínokat álltam ki amíg minden oldalról átfotózták a lábamat. Miután két jajgatás között kiküldtem a férjem a helyiségből, kaptam egy elismerő megjegyzést a röntgenasszisztens kisasszonytól. Azt mondta bravó, hogy nem akarok osztozni a férjemmel a röntgen sugarakon, bezzeg a török nők nem engedik el a férjük kezét. Tett még egy jelzőt is a mondatába, azt hiszem nem nehéz kitalálnotok hova és milyet.

Négy darab fotó készült, a többit személyiségi okokból nem mutasztom meg. 😉
Mire asszisztensi segítséggel megszültem a képeket, izzadságban és könnyben úsztam.
Az ügyeletes orvos a felvételek alapján megállapította, hogy bizony sikerült eltörnöm a bokám és igen ott a rüsztöm másik felén. Kaptam ideiglenes gipszet és másnapra beutalót az ortopédiára. Amikor már a búcsú szavait hallottam, pánikszerűen rángattam meg a kerekes székemből a párom kezét, hogy FÁJDALOMCSILLAPÍTÓ!!!!!!!! Azt a választ kaptuk, hogy ami otthon van az biztosan jó lesz.
A gipszelés közben egy igazi burleszkbe illő jelenetet is előadtunk. A színpadon az orvos, a férjem és én a hordágyon hasonfekve.
Az orvos és a párom a lábánál beszélgetnek mindenféle érdekes témáról (azt hiszem írtam már a törökök beszélgetés kényszeréről). Én mint mondtam hasonfekve várom a gipszemet. Érzem, hogy a doki felemeli a bal lábszáramat. Hm! - gondoltam magamban, vajon miért van szüksége az ép lábamra, de mivel jól nevelt lány vagyok hát nem szóltam semmit. Aha, egészen addig nem, amíg el nem kezdte betekerni a gézzel. Na, akkor aztán kénytelen voltam elég hangosan a férjem tudtára adni, hogy ideje befejezni a csevegést, mert a doki nincs a helyzet magaslatán. Hangos nevetés, másik lábszáremelés és újra helyre állt a világ rendje.

Bírjátok még?? Látszik, hogy ágybanfekvő vagyok, jó sokat írok!

Szóval ott tartottam, hogy beutalóval, meg gipsszel, na meg az őrült fájdalommal együtt újabb sírós út után hazaértünk. Én újra elfoglaltam helyemet az ágyban, pócolás is meg volt és rettegve vártam az éjszakát. Bevettem 2 órán belül 2 darab itthon fellelhető fájdalomcsillapítót, de hatásuk nem volt, max némi szilárd került a gyomromba.
És ekkor történt a csoda!!! Igazi csoda. Addigra már éjfél volt és piszkosul elálmosodtam. Oldalra fordultam, mint aki végleg megadta magát, lesz ami lesz! Abban a pillanatban huss, eltűnt a kín és csak mint utórezgés maradt egy kicsike fájdalmacska. Azt hiszem azonnal elaludtam.
Másnap hajnalig aludtam és mikor felébredtem ugyanaz a pici fájdalom ébredt velem. Na jó egy kis plusszal, de hoho, hol volt már az az egetverő kín, az az ájulás előtti állapot. Majd ki ugrottam a bőrőmből örömömben és ráadásul a férjem talált egy jó kis járókeretet a tárolónkban, amivel önállóan is tudok WC-re menni. Tudjátok, örülni kell az apró jóságoknak is az életben!
Tulajdonképpen akkor eszméltem rá, hogy éjszaka az őrangyalom látogatott el hozzám és ebben a hitemben erősített meg az is, hogy az ortopédorvos nem látott törést másnap a röntgen felvételeken. Levették rólam a gipszet, aztán megvizsgáltak szabadszemmel is, majd visszakaptam a gipszem, mert azért ott ahová nem jut el a röntgen sugár, ott mélyen belül, a bokacsontok rejtekében lehet akár törés is. De én már addigra tudtam, hogy megmenekültem a hónapokig tartó gyógyulási procedurától.

Perszeazóta is henyélő vagyok, de nem tért vissza a kínzó fájdalom, ezzel a picikével meg elleszek még pár napig, aztán otthoni gipszbontás következik és apró lépésekkel újra visszaveszem a normális életemet. Hála és köszönet Angyalom!

Na de nincs ám vége a történetnek, hisz volt még ép ember a családunkban.
A mostani éjjelre a párom lett rosszul, kapott egy elég kiadós gyomortontást anyukája házi joghutjától. Hányás, hasmenés, minden ami ezzel jár. Szegénykém alaposan megszenvedte. Most itt szuszog mellettem, remélem estefelé rendben lesz ő is.

Hát nagyjából ennyi történt velünk és azt hiszem itt az ideje, hogy elkészítsem a gonoszűző boszorkánygömböcskémet, azt irány vissza a feladónak, köszönjük nekünk ennyi elég volt!!

Szeretik-e a törökök az állatokat?

Amikor még magyar magyar voltam, fogalmam sem volt arról, hogy milyenek a törökök. Semmiféle kontaktus nem volt az én életem és az ő életük között. Persze amikor már derengeni kezdett, hogy közöm lesz hozzájuk olvastam ezt- azt az interneten és érdekes módon még a török filmek is akkortájt kezdték diadalútjukat a magyar tv-ben. Szóval úgy gondoltam nem megyek törökhonba teljesen tudatlanul. Ám hamarosan kiderül, hogy de! Azt kell, hogy mondjam és ez lehet, hogy sokakban megdöbbenést vált majd ki, hogy itt mintha nem egy, hanem két mátrix lenne egyidejűleg. És ez nem csak úgy cuzammen a török valóságban van így, hanem egy-egy emberen belül is. Nézzük kicsit konkrétabban mire is gondolok.

Én ezzel a "tudással" érkeztem ide: a törökök őszinte, barátságos, segítőkész emberek, akik mindenkinek, mindent eltudnak adni! Na ez utóbbi valóban igaznak bizonyult, de lássuk mit tapasztaltam én az előző állításokkal kapcsolatban.

Őszinteség. Az itt nincs kéremszépen. Vagy ha van, tényleg csak egy-két helyen merészkedik elő, máshol meg megjátszás van ezerrel! Tipikus a mosoly mögötti "ugyan már ugye te sem gondolod, hogy valóban kedvellek" tipusú gondolatmenet. Vagy a " jól van úgy csinálok, mintha egyetértenék veled, de jobb ha tudod, a szomszédasszony-nyal jó alaposan kitárgyaljuk majd, hogy milyen bolond is vagy" . De elég sokszor képbe kerül a " jaj, de kár hogy máris mész, de igazából, már egy órája is későn lét volna" .

Hé, nem a macskákról akartam mesélni Nektek?? Akkor majd máskor tovább taglalom a török lélek rejtelmeit, most jöjjenek az állatok.

Azért nem volt teljesen felesleges ez a kis személyiség boncolgatás, mert a mostani témánk is erre a sámfára húzható. Miért is? Azért, mert a fent vázolt kettősség ebben a viszonylatban is fellelhető.

Amikor ideköltöztem azonnal feltünt, hogy milyen sok macska és kutya kóborol az utcákon, tereken. Mi is lehetett volna más, az első reakcióm az volt, hogy "de jó, jó helyre kerültem, a törökök is szeretik az állatokat!"

Aztán, ahogy addigra már annyi mindent, ezt is felül kellett írnom magamban. Az új meglátásom ezzel a témával kapcsolatban: a törökök szeretik nézegetni, simogatni az utcán élő állatokat, de kevesen szeretnek gondoskodni róluk. Az épületek előtt itt-ott van kitéve víz és macska, vagy kutyatáp, de arra már nagyon kevesen kaphatóak, hogy befogadjanak az otthonaikba állatot. Természetesen ezt nem hagyhattam szó nélkül, rendre megkérdezem azokat, akik arrajárva simogatni szerették volna az általunk etetett macskákat, hogyha szereti az állatokat, miért nem vesz egyet közülük magához. A legtöbbször nagy kerek szemekkel néztek rám és a legtermészetesebb módon azt válaszolják, hogy még mit nem, akkor szőr lenne a lakásban. Meg mit szólnának a vendégeink? Brrrrrr!

Na már most ezek a macskák általában a szemétből táplálkoznak, itt nincs teteje a szemeteseknek. Nagy a valószínűsége, ha a macskák nem lennének már rég patkány és egéruralom lenne Törökországban! Szerencsétleneket nem ivartalanítják, így egész életükben vagy vemhesek, vagy a kicsnyeiket istápolják. A kölykök halálozási aránya olyan 80 %. Ez sajnos saját tapasztalat is. Elüti őket egy autó, pici korukban megeszi egy bakmacska, vagy egy kutya, vagy betegek lesznek, van olyan is közülük aki éhenhal. Borzalmas a helyzet!! És akkor még meg sem említettem a víz nélkül a tar legelőre tűző napra kikötött szamarakról, lóvakról.  Na és a téma csimborasszójáról a Kurban bayramról sem szóltam! 

Ez a szerencsés macsek egy műszaki boltban talált otthonra, mert azért ilyen is van hála Istennek! 

Aztán nagyon sok a megcsonkított macska. Nincs meg az egyik lába, soknak hiányzik a farka, vagy az egyik szeme, vagy füle. Nem is akarok belegondolni, hogyan vesztették el. 

Pedig olyan aranyosak, szépek és hálásak! Mi eleinte 5-6 macskát etettünk, mára már ez a szám 20 körülire duzzadt. 2 év alatt 3 kölyök macska tudott csak felnőni a mi anyacicáinktól. 

Ja és nekünk sincs otthon macskánk, pedig nagyon szeretnénk. Mit gondoltok mi az oka ennek?? Tudjátok mi kétlaki életet élünk és van, hogy hónapokig Magyarországon vagyunk. Ha macskánk lenne, akkor ezekben az időszakokban vigyáznia kellene valakinek rá. Mi sem lenne logikusabb, ha már a szomszédunk egyben az anyósom is, hát ő gondozná a távollétükben. Na ő is török! Szőr, vendégek stb. Nem vállalja! Hogy egyem meg az a gyönyörű bársonyos női lelkét! 

Hát gondolom nem ilyen posztra számítottak cica témában. 

Sajnálom, bárcsak írhattam volna pihe - puha történetet, mert az azt jelentené, hogy a törökök szeretik az állatokat! 

 Remélem ő felnőhet, érte aggódunk mostanában. 

U.i.: természetesen, mint mindenben itt is vannak szép számmal kivételek, akik tisztelik és szeretik is az állatokat! Őket általában én is nagyon csípem! 😉

A hely ahol élünk 3. Tenger, virágok, ringtódzó csónakok

Láttatok már olyan helyet, ahol az ötcsillagos szállodától ötven méterre tehén legel?
A mi lakóhelyük ilyen, különös és szép!

Képekben mesélek róla:

És pont a tehenes fotót nem találom sehol!!!

Nyissátok meg a képeket úgy sokkal szebbek! 😉

Bár úgy tűnhet ez a hely csak a miénk, na meg az állatoké, azért nyáron itt is közel vannak ám a lábak a fejekhez a tengerparton.

Hú, remélem értékelitek majd ezt a posztot, mert közel három órámba telt összehozni. Telefonból, tabletre, onnan egyenként ide felpakolni a képeket.

Szép hétvégét kívánok Nektek!