Aztán elkezdett fájni a mama térde. Aztán meg már nagyon fájt. Irány a kórház. Ez volt az első felvonás.
A diagnózis: a mama térde műtétre érett. Ez is, merthogy a másikat 4,5 évvel ezelőtt már megoperálták. Ezt kaptuk az esküvőnkre ajándékként. Ezután 9 hónapig vele éltünk, hogy segíthessünk neki. Maradjunk annyiban, hogy nem sírom vissza azokat az időket és nem várom repesve, hogy újra összebútorozzunk.
Lehet, hogy pont ezek a gondolatok jártak a fejemben, mikor hétfőn tíz óra tájban leléptem arról a lapos szikláról, melyen napsütkéreztem egy kiadós úszás után. Leléptem, de a mozdulat közben lecsúszott a papucsom. A lábam viszont már lendületben volt, így kissé ugyan megzavarta a papucstalansága, de földet ért. Aztán meg az egész testem is, arccal lefelé. A bokám nem nézte meg alaposan hol is akár landolni, sikerült egy méretes kőre lépnem, illetve csak az oldalára. Egyszóval győzött a gravitáció és én , a bokám eltévelyedett útját követve, térdre rogytam és maradtam is ott, mert nem igazán éreztem, hogy fel tudnék állni. Aztán a fájdalom ködén át először azt vettem észre, hogy a tengerből két fiatalember figyeli, hogy élek-e még, érdemes-e a segítségemre sietniük. Aztán eljutott a tudatomig, hogy egy lépcső mellett értem földet és az alsó lépcsőfok elérhető távolságban van. Valahogy felvergődtem magam oda, intettem a baywatchos fiúknak, hogy lubickoljanak csak tovább. Lehet, hogy meggondolatlanság volt tőlem, mert akkorra már nagy fájdalmaim voltak és kezdett feldagadni a bokám. Na szuper - gondoltam magamban - ezt már jól ismerem, volt már párszor szerencsétlenségem hozzá! A családomban is mindenkinek ilyen kijáró bokája van. De hogy jutok haza? Mivel tavaly épp ezen a plázson lopták el a német ismerőseink táskáját iratokkal, telefonnal, kulcsokkal együtt, én úgy gondoltam szeretem annyira a telefonomat, hogy nem szívesen adom motoros rabló suhancok kezére. Tehát nem volt nálam, így nem tudtam hívni a férjemet, hogy ugyan vigyen már haza. Meg különben is vagyok én olyan vagány csaj, hogy kificamított bokával is hazabattyogok. Útközben az éjszakai csillaghullás folytatásaként egész meteorrajok vonultak el a szemem előtt, de nem láttam őket tisztán a könnyeimtől. Átlavírozva magam a heti piac hömpölygő tömegén hazaértem. Akkorra már szép kis buci keletkezett a bokámon. A buci még csak hagyján, de rüsztöm másik oldalán egy kisebb buci őrületesen fájt. Ennek az eddig ismeretlen tünetnek a fájdalma simán lekörözte a szokásos feszítő, lüktető fájdalmat.
Ehhez még hozzájöttek a férjem "persze, mert neked mindennap menned kell" típusú megjegyzései. Szerencséjére ezeket aközben tudta megejteni miközben felpócolta a lábam.
Lefeküdtem hát és vártam, hogy majd a jeges-vizes borogatás segít rajtam. Na, azt ugyan várhattam. Délutánra már így éreztem magam:
Ezért aztán beizzítottuk az Alfát és bukkanóról-bukkanóra, üvöltéstől-káromkodásig elutaztunk a kórházba, ahol is eljátszottuk a második felvonást. Az ügyeleten megröntgeneztek. Asszony társaim, ti akik születtek már, csak ti tudhatjátok mekkora kínokat álltam ki amíg minden oldalról átfotózták a lábamat. Miután két jajgatás között kiküldtem a férjem a helyiségből, kaptam egy elismerő megjegyzést a röntgenasszisztens kisasszonytól. Azt mondta bravó, hogy nem akarok osztozni a férjemmel a röntgen sugarakon, bezzeg a török nők nem engedik el a férjük kezét. Tett még egy jelzőt is a mondatába, azt hiszem nem nehéz kitalálnotok hova és milyet.
Négy darab fotó készült, a többit személyiségi okokból nem mutasztom meg. 😉
Mire asszisztensi segítséggel megszültem a képeket, izzadságban és könnyben úsztam.
Az ügyeletes orvos a felvételek alapján megállapította, hogy bizony sikerült eltörnöm a bokám és igen ott a rüsztöm másik felén. Kaptam ideiglenes gipszet és másnapra beutalót az ortopédiára. Amikor már a búcsú szavait hallottam, pánikszerűen rángattam meg a kerekes székemből a párom kezét, hogy FÁJDALOMCSILLAPÍTÓ!!!!!!!! Azt a választ kaptuk, hogy ami otthon van az biztosan jó lesz.
A gipszelés közben egy igazi burleszkbe illő jelenetet is előadtunk. A színpadon az orvos, a férjem és én a hordágyon hasonfekve.
Az orvos és a párom a lábánál beszélgetnek mindenféle érdekes témáról (azt hiszem írtam már a törökök beszélgetés kényszeréről). Én mint mondtam hasonfekve várom a gipszemet. Érzem, hogy a doki felemeli a bal lábszáramat. Hm! - gondoltam magamban, vajon miért van szüksége az ép lábamra, de mivel jól nevelt lány vagyok hát nem szóltam semmit. Aha, egészen addig nem, amíg el nem kezdte betekerni a gézzel. Na, akkor aztán kénytelen voltam elég hangosan a férjem tudtára adni, hogy ideje befejezni a csevegést, mert a doki nincs a helyzet magaslatán. Hangos nevetés, másik lábszáremelés és újra helyre állt a világ rendje.
Bírjátok még?? Látszik, hogy ágybanfekvő vagyok, jó sokat írok!
Szóval ott tartottam, hogy beutalóval, meg gipsszel, na meg az őrült fájdalommal együtt újabb sírós út után hazaértünk. Én újra elfoglaltam helyemet az ágyban, pócolás is meg volt és rettegve vártam az éjszakát. Bevettem 2 órán belül 2 darab itthon fellelhető fájdalomcsillapítót, de hatásuk nem volt, max némi szilárd került a gyomromba.
És ekkor történt a csoda!!! Igazi csoda. Addigra már éjfél volt és piszkosul elálmosodtam. Oldalra fordultam, mint aki végleg megadta magát, lesz ami lesz! Abban a pillanatban huss, eltűnt a kín és csak mint utórezgés maradt egy kicsike fájdalmacska. Azt hiszem azonnal elaludtam.
Másnap hajnalig aludtam és mikor felébredtem ugyanaz a pici fájdalom ébredt velem. Na jó egy kis plusszal, de hoho, hol volt már az az egetverő kín, az az ájulás előtti állapot. Majd ki ugrottam a bőrőmből örömömben és ráadásul a férjem talált egy jó kis járókeretet a tárolónkban, amivel önállóan is tudok WC-re menni. Tudjátok, örülni kell az apró jóságoknak is az életben!
Tulajdonképpen akkor eszméltem rá, hogy éjszaka az őrangyalom látogatott el hozzám és ebben a hitemben erősített meg az is, hogy az ortopédorvos nem látott törést másnap a röntgen felvételeken. Levették rólam a gipszet, aztán megvizsgáltak szabadszemmel is, majd visszakaptam a gipszem, mert azért ott ahová nem jut el a röntgen sugár, ott mélyen belül, a bokacsontok rejtekében lehet akár törés is. De én már addigra tudtam, hogy megmenekültem a hónapokig tartó gyógyulási procedurától.
Perszeazóta is henyélő vagyok, de nem tért vissza a kínzó fájdalom, ezzel a picikével meg elleszek még pár napig, aztán otthoni gipszbontás következik és apró lépésekkel újra visszaveszem a normális életemet. Hála és köszönet Angyalom!
Na de nincs ám vége a történetnek, hisz volt még ép ember a családunkban.
A mostani éjjelre a párom lett rosszul, kapott egy elég kiadós gyomortontást anyukája házi joghutjától. Hányás, hasmenés, minden ami ezzel jár. Szegénykém alaposan megszenvedte. Most itt szuszog mellettem, remélem estefelé rendben lesz ő is.
Hát nagyjából ennyi történt velünk és azt hiszem itt az ideje, hogy elkészítsem a gonoszűző boszorkánygömböcskémet, azt irány vissza a feladónak, köszönjük nekünk ennyi elég volt!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése