Egy kis személyes

Ez a bejegyzés arról fog szólni, hogyan éltem meg az első hónapokat Törökországban, milyen benyomások értek. Mert hát ugye az egy dolog, hogy ez, meg az történik velem, de mindez egy idegen országban, alig ismert, más kultúrájú emberek között zajlik.
Bevallom az első 9 hónap, amit Izmirben töltöttem sok impulzust nem adott, mert szinte sziámi ikrekként éltünk a párommal. Teljesen rá voltam hagyatkozva, csakis kizárólag vele hagytam el a lakást, minden pillanatban együtt voltunk. Még boltba sem mentem le egyedül. Nem azért, mert nem akartam (persze volt bennem egy kis félsz is, mivel nem ismertem még a nyelvet és a várost sem), hanem azért, mert a férjem nem engedett. Tudom ez most furcsának tűnhet, de én valahogy elhittem amit mondott arról, hogy sok a lelkileg elferdült, beteg gondolkodású férfi ebben az országban és ő emiatt nem akarja, hogy én önállósodjak. Mára már tudom, hogy sajnos volt némi alapja ennek az aggodalomnak, de korántsem akkora, mint akkor hittem. Megjegyzem akkoriban sok mindent elhittem még, olyat is amiről ma már tudom, hogy nem kellett volna. Nem vetek rá követ ezért, hisz ki tudja fordított helyzetben bennem nem mocorgott volna-e a kisördög, hogy úgy alakítsam a férjem személyíségét, ahogy az nekem jó.
A török családok életébe sem láttam bele, mert eléggé elkülönülten éltünk, nem jártunk vendégségbe és hozzánk sem jött senki. Kívülről teljesen olyan életnek tűnt a török élet, mint a magyar. Azért volt egy-két dolog, ami màr ott is feltűnt, például az, hogy sok volt a kiabálás, veszekedés mindenhol. Az utcán, az otthonokban. Kiabált mindenki mindenkivel. Néha vicces, de néha számomra félelmetes szócsaták is zajlottak. Nem törödött vele senki, ez itt teljesen normális. Aztán az is érdekes volt számomra, hogy a boltok késő estig, éjszakáig nyitva voltak és, hogy minden bolt előtt éppen teázott az eladó valakivel, vagy az üzletben nézte a tv-t. Igen a tv-t. Itt még a legkisebb boltban is van tv. Még a fodrásznál is és nézik is a fodrászok, érzitek ennek a súlyát? 😉Egyáltalán a MUNKA, mint olyan részben szórakozás is errefelé, legalábbis én úgy látom. Sok beszélgetés, teázgatás, ha éppen betéved egy vevő azt udvariasan kiszolgálják, de utána folytatódik a terefere. Persze gondolom azért vannak helyek ahol biztos nincs így, például a kórházakban. De az irodákban sem láttam azt a poroszos, robotszerű munkálkodást.
Aztán itt mindenki abla, vagy abi, esetleg kardes, vagyis nővér, báty, vagy testvér. Mindenhol, mindenki így szólítja egymást, ha az illetőnek tudják a keresztnevét akkor azt odabiggyesztik a megszólítás elé. Senki, sehol nem használja a vezetéknevet megszólításra, még a hivatalos helyeken sem. Ehhez hozzátársul egy elég közvetlen stílus is. Nekem ezt elég nehéz volt megszoknom. Nehezen tettem túl magam azon, hogy a férjemmel mindenhol ilyen laza, véleményem szerint néha egyáltalán nem oda illő módon viselkedtek a nők. Igen furcsállottam például, mikor egy bankban hangos hahotázással és magánjellegű dolgok megbeszélésével tarkított ügyintézést folytatott a bankos kisasszony. Ezekhez persze a párom közreműködésére is szükség volt, ezért aztán elég sok vitánk adódott ezekből az esetekből. Ugyanakkor nekem nagyon vigyáznom kellett, hogy viszonyulok, hogy viselkedem a férfiakkal. Az első komoly veszekedésünk abból adódott, hogy találkoztunk az utcán egy olyan fiatalemberrel, akit a férjem már jól ismert, azelőtt is beszélgetett már vele a jelenlétemben. Szóval ennél az újabb találkozásunknál megeresztettem egy mosolyt az üdvözléskor. Akkor nem szólt semmit a férjem, na de aztán otthon mit kaptam én a fejemre! "Hogy ki neked ez a férfi, hogy rámosolyogsz, talán a szeretőd", meg ilyen hasonló baromságok. Na ezután az eset után vettem először a nyúlcipőt, nem is jöttem vissza két hónapig.
Amiben a vásárláson kívül leginkább még részem volt ebben a 9 hónapban az a török közlekedés. Komppal, busszal, dolmussal, metróval utaztam és meg kell, hogy állapítsam, hogy ezen a téren jóval elvagyunk maradva. Olcsó és kényelmes utazni, ez alól talán a dolmusok a kivételek. Ezek a minibuszok a városban cikázva a város két pontja között közlekednek kijelölt megállók nélkül, stoppolásos módszerrel lehet őket megállítani és egyszerűen csak elrikkantod magad a végcélodnál vagy. Praktikus, de elég veszélyesen közlekednek és hát nem is kimondottan kényelmesek.
Tehát erről az első időszakról elmondhatom, hogy ez volt a beszoktatás, ami után lassan-lassan bekerültem a török élet sűrűjébe, de erről majd már másik bejegyzésekben írok Nektek!